Dél

Négyen ültek sorban a Duna-parton, ott, ahol utoljára tíz éve ültek együtt, még azelőtt, hogy Éva elment volna az országból és Zsiráf képeire odakerült volna zárójelben a fájdalom, akkor, amikor Lókötő még azt hitte, hogy írónak lenni létállapot, az idő tájt, amikor Hordó hosszú vademberhajában még nem volt ősz hajszál, és még azt lehetett hinni, hogy valami talán máshogyan lesz egyszer, mint ahogy van. Régen. Valamikor a kétezres évek elején.

– Csöndes – mondta Éva, átnézve a folyón Budára –, csöndes volt.

– Öt évig éltél délen, és annyit tudsz róla mondani, hogy csöndes volt? – kérdezte Hordó, rá se nézve Évára. A hangja közönyösen csengett, mintha voltaképp nem is érdekelné, de ahogy a gombóccá gyúrt buszjegyet a folyóba hajította, mintha kacsázna vele, az szokatlan volt. Hordó soha nem mozgott és nem beszélt feleslegesen.

– Akkor nem volt csöndes – válaszolta Éva kisvártatva, és rávillantotta a szemét Hordóra oldalról, valami lapos pillantással.

– Tudod, milyen egy másik nyelven gondolkozni, mint amelyiken élsz? – kérdezte, talán a Dunától.

– Milyen? – mozdult arrébb Zsiráf.

– Mondjuk bemész a kapun szombaton délben, júliusban. A kapualjak egészen olyanok, mint a Terézvárosban. Kevésbé büdösek. Talán kevésbé büdösek – bizonytalanodott el Éva –, és mert a piacon voltál, a kezedben van egy hálós szatyor, tele zöldséggel. De nincs lent a lift. Hogy nincs lent, az még magyarul van a fejedben. De a lift már nem. A dolog, ami felvisz, nem jut eszedbe magyarul.

– A lift sem magyarul van – mondta Zsiráf, és keresztbe rakta az egyik lábát a másikon. Mivel közben feküdt a rakpart lépcsőin, úgy nézett ki, mint Gregor Samsa, miközben bogárrá változik.

– Aztán – folytatta Éva, mintha nem hallotta volna –, ott van a tenger. Amikor mindennap a kikötő mellett mész dolgozni, és csütörtökön reggel kilenckor, mert február van, fúj a szél. Akkor zsebre teszed a kezed, és kitapogatod a dohányszemcséket, és eszedbe jut, hogy dohányszemcsékkel zakók zsebében indulnak el, aztán nézed a tengert, és mert egyre jobban fúj, dúdolod, hogy sohase láttam ilyen időt. Aztán eszedbe jut a körúton az az antikvárium. Ahol a nagy létra van a szépirodalom polca előtt. A falétra, amin simává és ívessé koptak a fokok a nyolcvanas évek óta. Hirtelen nekiindulsz, hogy megnézed, megvan-e még. De bal kézre ott a tenger. És fúj a szél.

– Akkor lesz csönd? – kérdezte Lókötő félve.

Zsiráf már egészen kitekeredett. Most olyan volt, mint egy jógázó Gregor Samsa, vagy egy olyan lárva, amelyik épp lepkévé alakul.

– Akkor – mondta Éva, és ránézett. Még mindig olyan volt a szeme, mint a víz Dubrovniknál: áttetsző, smaragdzöld.

– De jobb, jobb ott – mondta elgondolkozva, míg sodorgatott valami papírt az ujjai közt. Talán egy jegyet.

– És aznap, amikor csomagoltál, hogy hazajössz? – kérdezte Hordó lakonikusan. Most a csikket dobta be a vízbe.

– A kaszásdűlői lakótelep közepén átvezető út jobb oldalán van egy óvoda. Téli reggeleken mindig nyitva volt a konyhások hátsó ajtaja. Kint még félig sötét volt, sötétkék volt az ég, bent meg égett egy sárga villany. Ők álltak ott a fehér köpenyükre húzott kabátban az ajtóból kiszűrődő sárga fénysávban, a hidegben. Papucsban voltak, köpenyben és kabátban, és dohányoztak. Minden reggel ott álltak a nyolcvanas évek vége felé. Tulajdonképpen éveken át. Minden reggel láttam őket iskolába menet.

– Mint egy Tarr Béla-filmben? – kérdezte Zsiráf, aki végre felült.

– Pontosan úgy – válaszolta Éva, és végre bedobta az összesodort jegyet a Dunába.

– És azért jöttél haza, mert a konyhások álltak a sárga fényben nyolcvanhatban? – kérdezte Lókötő.

– Azért – válaszolta Éva, és még bólintott is.

– És most? – szűrte át a fogai közt Hordó, akinek az újabb cigaretta már a szájában volt. Szokás szerint épp a zsebeit kutatta át a gyújtó után.

– Minden megvan – sóhajtotta Éva –, valahol biztos minden megvan. Csak a múltkor, amikor álltam a kiskörúton, ott, ahol a szürke ház van, tudod – fordult Zsiráf felé, aki biccentett –, eszembe jutott a tenger.