Narancssárga, sárga, zöld, türkizkék és fáradt téglavörös volt az ég, mint a kora nyári alkonyatokkor általában. Arra gondolt, hogy szólni kellene Zsiráfnak. Aztán, hogy minek. Tudja magától is, hogy ilyen, de úgysem festi le. Úgy nem, ahogy látszik. Azt mondja, nem lehet. Legfeljebb a jelet tudja megmutatni, amiben ez az ég ott van.
Csönd volt a külvárosban, szombati csönd, csak a madarak rikácsoltak, vihogtak és rendetlenkedtek, mint egy viháncoló kamaszcsapat az osztálykiránduláson.
Szarkák – gondolta, és figyelni kezdte a kék-fehér mellények cikkanásait a szemközti fa ágai közt, majd felvette újra a térdéről a kötetet. Még világos volt.
– Kertben vagy legalább teraszon kell olvasni, ha lehet – mondta a fejében a bölcs raktáros, akivel néha hosszan beszélgetett –, az Isteni színjátékot mindenképp kertben olvasd, barackfa közelében, a Faustot úgy, hogy kézre essen egy almafa, kora szeptemberi fajtát válassz, a Dekameront meg csak a kert végében, ott, ahol az elvadult málnabokrok hűvösében szúnyogok tenyésznek és macskák suhannak. A Dekameronhoz víz is kell, ha más nincs, legalább egy lassan csöpögő kerti csap, körötte dongó darazsakkal – mondta a raktáros Lókötőnek, aztán eltűnt a hegy fölött az égben.
– A Dekameronhoz kell egy palack jéghideg víz is jobb kéz felől a nyugágy mellé, a bal kézbe meg egy fahéjjal megszórt szilvalekváros kenyér – mondta a szarkáknak halkan Lókötő.
– És feltétlenül kell hozzá kávé. A kávé egyébként is kell a délutáni kertbe. Ahogy a szőlőlugasban szétleng a frissen főtt fekete illata, ha elég sűrűn futtattuk fel a rácsra az ágakat ahhoz, hogy zöld félhomály legyen, amelybe nem szökik be a fény és amelyben megállnak az illatok egy ideig, hogy aztán kivigye őket a mindenhol motozó szellő… na ezt még elmesélhette volna Fiametta, ha tudta volna már akkor, hogy milyen a kávé illata – gondolta, és sóhajtott.
Harmadszor is felvette a könyvet. Tartotta, mintha nem tudná, hol lapozzon bele, amikor felfigyelt rá, hogy a madarak elcsöndesedtek. A nap fénye már csak az ég alján látszott egy vastag, narancssárga sávban, és Lókötő figyelte, ahogy a narancs sáv percről percre vékonyabb lesz és a levegő percről percre hűvösebb.
Elnézett a hegy mögé, mintha máshol lenne, és látta, ahogy a tengeren majd egy óra múlva lemegy ugyanez a nap, hallotta, ahogy a Njivén a szikláknak csattog a tenger, míg magába fogadja a napot, aztán még mélyebbet sóhajtott, mint az előbb. Az égen már csak egy halvány narancs csík volt a hegy fölött, de mire lepillantott az ölében heverő könyvre, és visszaemelte a szemét, eltűnt az is.
Most szürke és kék volt minden, és Lókötő hallotta, ahogy halkan megszólal valahol messze egy másik madár.
– Ki vagy? – kérdezte halkan a semmitől vagy a madártól, mintha a semmi vagy a madár hallaná, aztán megérezte az este hűvösét a karján, épp csak mintha végigsimították volna egy elhullott tollal.
Egészen világos volt még.
Negyedszer is felvette a könyvet, felütötte valahol, de a betűk felett megint megjelent a tenger. Olyan színe volt, mint a hegy felett az égnek, kékesszürke és szürkéskék, fehér-ezüst csillanásokkal, mintha az égen fel-felvetődne egy-egy hal vagy felhőt vinne a hullám.
Valahol megszólalt a kabóca. Az volt, biztosan az, hiszen a tücsök hallgat még ilyenkor.
Bevándorlók – gondolta, és hirtelen fenyőerdőt látott a hegyen, tengerparti fenyőerdőt, majd érezni vélte a víz szagát.
Csak a Duna. Közel van – gondolta, mielőtt ötödször is felvette a könyvet. Még mindig világos volt.
Világos volt még akkor is, amikor felállt, és a térdéről leesett a kötet, majd elindult az úton a kert belseje felé.