Decemberi történet

Az írás arról számolt be, hogy a lengyelországi Gdanskban és Gdyniában „felelőtlen, huligán elemek, akiknek semmi közük a munkásosztályhoz”, összetűzéseket provokáltak a rendfenntartókkal, az eseményeknek számos halálos áldozata és sebesültje van. Már nem emlékszem, mennyire részletezett bármit is a feltűnően nyúlfarknyi beszámolócska, de a hír teljes szokatlansága, mi több, enyhén szólva másként értelmezhető és értelmezendő volta nagyon is szemet szúrt. És mivel a körlet tanterméből a mindenható párt bölcsész-közutálatnak örvendő központi lapját bárki, bármikor nyugodtan kivihette, hát megmentettem az utókornak a jeles tudósítást. (Sokáig a Harcban az ellenforradalommal című, közvetlenül az 1956-os szabadságharc leverése után kiadott kádárista propagandakötetben tároltam.)

Ez a régi-régi történet a napokban az Urániában jutott eszembe, mikor Antoni Krauze és Pawel Chmie­lewski filmjét, a Fekete csütörtök – Janek Wisniewski elesett című alkotást néztem. És bevallom: nem is az 1970. december 12. és 18. közötti, öt lengyel várost (Gdansk, Gdynia, Sopot, Elblag, Szczecin) érintő, negyvenkilenc emberéletet követelő felkelés megidézése rázott meg a legjobban, ahol egyébként ötszázötven tank, hétszáz páncélkocsi, továbbá huszonhétezer állig felfegyverzett katona és ötezer rendőr verte le a puszta kézzel és kövekkel emberibb életet követelőket. Hanem azok az egészen kiemelkedő művészi érzékkel ábrázolt emberi viszonylatok, amelyek döbbenetes erővel, rendkívül megrázóan tárták elénk a lelőtt munkás családjának „hatósági kezelését”.

Ennél érzékletesebben, mélyebben és hatásosabban kevesen mutatták fel a József Attila-i fasiszta kommunizmus valóját. Olyan apró, sőt, aprólékos részletekre is kiterjedően, mint egy általuk meggyilkolt ártatlan munkásember temetésének „illegális” megrendezése, mindeközben a családdal való bánásmód vagy éppen az egész stílus- és attitűdözön maga, amikkel és ahogyan ez az ember névre nem nagyon méltó banda, amely a szovjet hódoltság bárhol fellelhető helytartóit jelentette, élt és élni tudott. Az „embertelenség” és „kegyetlenség” túl kevés, túl szimpla és főleg túlságosan enyhe kifejezés lehet, akár jelzőnek, akár minősítésnek használnánk. A legelemibb emberiességre sem képes hatalom – hiába mondja nekik megvetően az egyik életben maradt áldozat: „Legyen már ember!” – mélyebb és igazi valóját ezekből a nagyon is hétköznapi történetrészecskékből lehet igazán megismerni, megérteni, és így lehet vele szembesülni. Hogy ezáltal álljon össze az egész rémséges decemberi lengyel történet maga – a teljes közép-európai színképpel együtt. A szörnyeteg ZOMO, az 1981-es hadiállapot-bevezetéssel újfent hírhedetté vált lengyel rohamrendőrség meg egyenesen – és kísértetiesen – 2006 budapesti októberét idézte, kegyetlenül pontos analógiákkal: néha már azt vártam, a trágár lengyel szavak helyett nem magyar feliratok, de az Astoria közelében hallott ízes magyar mondatok és kifejezések hangzanak el a filmben. Felmutatva, milyen élő, eleven, mondhatni, milyen szerves is kapcsolat a ZOMO és a Gyurcsány – Gergényi-féle Rebisz pribékhada között…

Azon a negyvennyolc évvel ezelőtti, mára erősen megsárgult újságkivágáson még mindig átüt a kommunista érák vér- és könny-árja. És ha eltelik újabb negyven­nyolc év, még akkor is át fog, ebben egészen biztosak lehetünk.