Vélemény és vita
Davosi kérdések és válaszok
Mérsékelt érdeklődés kísérte az idei davosi Világgazdasági Fórumot, amin nem kell nagyon csodálkozni, a résztvevők ugyanazt mondják évek óta, legfeljebb más jelszavakat írva a molinóra
Az ideire a Globalizáció 4.0 volt felírva, és Klaus Schwab, a fórum kitalálója és házigazdája szerint a globalizáció jó, a globális pénzügyi válság óta eltelt évtized lassú és egyenlőtlen fellendülése miatt a társadalom jelentős része nemcsak a politikával és a politikusokkal, hanem a globalizációval és a teljes gazdasági rendszerrel szemben is elégedetlen. A bizonytalanság és frusztráció korában a populizmus egyre vonzóbbá válik, ami a gazdasági együttműködést megbénító nacionalista protekcionizmushoz vezet, ezért a polgárok és vezetőik között új társadalmi szerződést kell létrehozni.
Az új társadalmi szerződés megkötése érdekében egy szoftverekkel és üzletszervezéssel foglalkozó céget, az SAP+Qualtrics nevű német multit bízták meg azzal, hogy a Világgazdasági Fórum számára felmérést készítsen a világ népeinek globalizációról alkotott elképzeléseiről. A felmérés keretében a világ népességének háromnegyedét reprezentáló huszonkilenc országban összességében mintegy tízezer embert kérdeztek meg, a globalizáció témakörébe sorolható kérdésekről.
A válaszok a világ egyes térségeiben jelentősen eltértek egymástól. Például arra a kérdésre, hogy az új bevándorlók többnyire előnyösek vagy hátrányosak az adott országra nézve, a „világ” (az összes ország együtt) válasza többségében az volt, hogy az új bevándorlók előnyösek. Ám ez a kedvező arány Indiának és Kínának köszönhető, ahol a megkérdezettek négyötöde vallotta ezt a nézetet, míg az olaszoknak vagy lengyeleknek csak a harmada, a németeknek pedig a fele. Az unió polgárainak tehát e kérdésben gyökeresen eltérő a véleménye, mint a vezetőinek, akiket állítólag ők választottak meg. Az is érdekes kérdés volt, hogy gyakori-e, hogy valaki szegényen kezdi az életét, keményen dolgozik, és gazdaggá válik. Az indiaiak csaknem háromnegyede azt gondolja, hogy ez így is van, de például Németországban vagy Olaszországban az emberek túlnyomó többségének nincs ilyen tapasztalata, ami azt jelenti, hogy általános vélemény szerint a meggazdagodás nem a kemény munka eredménye, ami egyben a nyugati világ gazdaságának működési módját is jellemzi.
A megkérdezettek meglehetősen szkeptikusak voltak a klímakutatók bizonyítékai és a technológiai cégek jótékony céljai tekintetében is. Élesen jelentkezett a különbség az ázsiai és az európai térség között. A globalizáció nyertesének tekinthető ázsiaiak sokkal pozitívabban állnak a globalizációt jellemző kérdésekhez, mint a globalizáció veszteseinek tekinthető európaiak. Nem tudni, hogy amikor Klaus Schwab és meghívottjai arról beszélnek, hogy a globalizációban mindenkinek nyertesnek kell lennie, mire gondolnak. Az európaiak ugyanis azért vesztesei a globalizációnak, mert versenyezniük kellene az övéknél öt-tízszer alacsonyabb munkabérért dolgozó ázsiaiakkal, ami természetesen lehetetlen. Erről azonban nem esik szó Davosban, sőt amikor az amerikai elnök tenni akar ellene például az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény újratárgyalásával, első számú közellenségnek kiáltják ki.
A populizmus lehetne talán a kulcsszó, amellyel a davosi fórum felszólalóinak gondolatvilágát jellemezni lehet, az euroatlanti térség szinte minden résztvevője a populizmus elleni fellépés szükségességét hangsúlyozta. Ha a kifejezés mélyére nézünk, Európát kétfajta populizmus jellemzi: a dél-európai országoké, amelyeknek elegük van a Brüsszel, de tulajdonképpen a Berlin által diktált megszorító politikákból, és a közép-európai országoké, amelyek nem akarnak bevándorlókat.
Európa déli része legnagyobbrészt az euró bevezetése miatt van bajban, mert a térséget jellemző magasabb belső infláció miatt versenyképességük fenntartása érdekében le kellene értékelni a valutájukat, ám ezt a közös pénz miatt nem tudják megtenni, így egyrészt eladósodtak, másrészt állandó megszorító politikát kell folytatniuk, ami gazdasági visszaeséssel, alacsony növekedéssel jár. Ezzel kapcsolatban az unió egyik jó barátjától, George Sorostól a 2013-as kieli globális gazdasági szimpóziumon a következő hangzott el: „Az euróválság már átalakította Európát olyan valamivé, amely alapvetően különbözik az eredeti szándékoktól. Az Európai Uniót úgy képzelték el, mint szuverén és egyenlő államok társulását, amelyek szuverenitásuk egy részét feladták a közjó érdekében. Mindez hitelezők és az adósok közötti viszonyra változott, amely természeténél fogva kötelező és egyenlőtlen. Amikor egy adós ország nehézségekbe ütközik, a hitelező országok kezébe kerül, amelyek olyan szabályokat hoztak, hogy ezt a helyzetet fenntartsák. Ez politikai szempontból elfogadhatatlan, és potenciálisan megsemmisíti az Európai Uniót. Csak a hitelezők képesek megakadályozni ezt a kimenetet, de úgy tűnik, nem mutatnak hajlandóságot erre.”
Ezt a még Soros által is elítélt helyzetet Németország, illetve Angela Merkel hozta létre. Németország merkantilista politikájával Merkel kancellársága alatt kétezermilliárd euró aktívumot halmozott fel a többi uniós ország rovására. Ennek az eredménye a dél-európai országok eladósodása. Innen ered a jobboldali (olasz) és a baloldali (görög) populizmus és a francia sárgamellényesek mozgalma is. Vagyis amennyiben Európa hitelezőkre és adósokra való szétszakadása potenciálisan megsemmisíti az uniót, akkor ennek első számú felelőse Merkel, és nem az országuk érdekeit védeni akaró, populistának bélyegzett politikusok. Persze Angela Merkel nem ismerte el, a felelősséget Davosban a populistákra hárította. „Valóban megtanultuk a történelem leckéit? Nem igazán. A sokoldalúság szelleme, amely újjáépítette Európát, és kialakította nemzetközi intézményeinket a második világháború után, most veszélyben van. Azt látjuk, hogy a populizmus növekszik, látjuk a polarizáló légkört és a polarizáló helyzetet” – mondta a német kancellár.
A polarizáló légkör azonban éppen abból származik, hogy a saját alapvető nemzeti érdekeiket jogosan védő országokat Brüsszel – például a bevándorlással kapcsolatos álláspontjuk miatt – folyamatosan támadja, holott pár évvel ezelőtt maga Merkel mondta, hogy a bevándorlásból fakadó multikulturális társadalom megbukott. De hogy saját szavait idézzük, amiket a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági tagozatának egy 2010-ben tartott konferenciáján mondott: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt (…), azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott.” De ha a multikulturális társadalom elbukott, akkor Merkel miért akarja a közép-európai országokra – amelyek még mentesek ettől – rákényszeríteni a multikulturalizmust?
Merkel a mostani világgazdasági fórumon – nyilvánvalóan Magyarországra és Lengyelországra utalva – azt is mondta: „Azt hiszem, hogy amikor a nemzeti érdekeinkről van szó, azt oly módon kell érteni, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy mások is rendelkeznek saját érdekekkel, vegyük számításba azokat, és azután alakítsunk ki egy nyer–nyer helyzetet, amely vezet minket a nemzetközi politikában.”
Ezt a kijelentését azonban akár el is fogadhatjuk. Ha, mondjuk, Németország és konkrétan Angela Merkel emlékezne arra, hogy mások is rendelkeznek saját érdekekkel, és a német nemzeti érdekeknél ezt figyelembe is venné, akkor a német merkantilista politika nem adósítaná el a dél-európai országokat, nem akarnák a náluk sem működő multikulturális társadalmat a közép-európai országokra rákényszeríteni, és akkor valóban kialakulhatna egy olyan nyer–nyer helyzet, amely iránymutatást adhatna a jövő Európai Uniójának.
Az új társadalmi szerződés megkötése érdekében egy szoftverekkel és üzletszervezéssel foglalkozó céget, az SAP+Qualtrics nevű német multit bízták meg azzal, hogy a Világgazdasági Fórum számára felmérést készítsen a világ népeinek globalizációról alkotott elképzeléseiről. A felmérés keretében a világ népességének háromnegyedét reprezentáló huszonkilenc országban összességében mintegy tízezer embert kérdeztek meg, a globalizáció témakörébe sorolható kérdésekről.
A válaszok a világ egyes térségeiben jelentősen eltértek egymástól. Például arra a kérdésre, hogy az új bevándorlók többnyire előnyösek vagy hátrányosak az adott országra nézve, a „világ” (az összes ország együtt) válasza többségében az volt, hogy az új bevándorlók előnyösek. Ám ez a kedvező arány Indiának és Kínának köszönhető, ahol a megkérdezettek négyötöde vallotta ezt a nézetet, míg az olaszoknak vagy lengyeleknek csak a harmada, a németeknek pedig a fele. Az unió polgárainak tehát e kérdésben gyökeresen eltérő a véleménye, mint a vezetőinek, akiket állítólag ők választottak meg. Az is érdekes kérdés volt, hogy gyakori-e, hogy valaki szegényen kezdi az életét, keményen dolgozik, és gazdaggá válik. Az indiaiak csaknem háromnegyede azt gondolja, hogy ez így is van, de például Németországban vagy Olaszországban az emberek túlnyomó többségének nincs ilyen tapasztalata, ami azt jelenti, hogy általános vélemény szerint a meggazdagodás nem a kemény munka eredménye, ami egyben a nyugati világ gazdaságának működési módját is jellemzi.
A megkérdezettek meglehetősen szkeptikusak voltak a klímakutatók bizonyítékai és a technológiai cégek jótékony céljai tekintetében is. Élesen jelentkezett a különbség az ázsiai és az európai térség között. A globalizáció nyertesének tekinthető ázsiaiak sokkal pozitívabban állnak a globalizációt jellemző kérdésekhez, mint a globalizáció veszteseinek tekinthető európaiak. Nem tudni, hogy amikor Klaus Schwab és meghívottjai arról beszélnek, hogy a globalizációban mindenkinek nyertesnek kell lennie, mire gondolnak. Az európaiak ugyanis azért vesztesei a globalizációnak, mert versenyezniük kellene az övéknél öt-tízszer alacsonyabb munkabérért dolgozó ázsiaiakkal, ami természetesen lehetetlen. Erről azonban nem esik szó Davosban, sőt amikor az amerikai elnök tenni akar ellene például az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény újratárgyalásával, első számú közellenségnek kiáltják ki.
A populizmus lehetne talán a kulcsszó, amellyel a davosi fórum felszólalóinak gondolatvilágát jellemezni lehet, az euroatlanti térség szinte minden résztvevője a populizmus elleni fellépés szükségességét hangsúlyozta. Ha a kifejezés mélyére nézünk, Európát kétfajta populizmus jellemzi: a dél-európai országoké, amelyeknek elegük van a Brüsszel, de tulajdonképpen a Berlin által diktált megszorító politikákból, és a közép-európai országoké, amelyek nem akarnak bevándorlókat.
Európa déli része legnagyobbrészt az euró bevezetése miatt van bajban, mert a térséget jellemző magasabb belső infláció miatt versenyképességük fenntartása érdekében le kellene értékelni a valutájukat, ám ezt a közös pénz miatt nem tudják megtenni, így egyrészt eladósodtak, másrészt állandó megszorító politikát kell folytatniuk, ami gazdasági visszaeséssel, alacsony növekedéssel jár. Ezzel kapcsolatban az unió egyik jó barátjától, George Sorostól a 2013-as kieli globális gazdasági szimpóziumon a következő hangzott el: „Az euróválság már átalakította Európát olyan valamivé, amely alapvetően különbözik az eredeti szándékoktól. Az Európai Uniót úgy képzelték el, mint szuverén és egyenlő államok társulását, amelyek szuverenitásuk egy részét feladták a közjó érdekében. Mindez hitelezők és az adósok közötti viszonyra változott, amely természeténél fogva kötelező és egyenlőtlen. Amikor egy adós ország nehézségekbe ütközik, a hitelező országok kezébe kerül, amelyek olyan szabályokat hoztak, hogy ezt a helyzetet fenntartsák. Ez politikai szempontból elfogadhatatlan, és potenciálisan megsemmisíti az Európai Uniót. Csak a hitelezők képesek megakadályozni ezt a kimenetet, de úgy tűnik, nem mutatnak hajlandóságot erre.”
Ezt a még Soros által is elítélt helyzetet Németország, illetve Angela Merkel hozta létre. Németország merkantilista politikájával Merkel kancellársága alatt kétezermilliárd euró aktívumot halmozott fel a többi uniós ország rovására. Ennek az eredménye a dél-európai országok eladósodása. Innen ered a jobboldali (olasz) és a baloldali (görög) populizmus és a francia sárgamellényesek mozgalma is. Vagyis amennyiben Európa hitelezőkre és adósokra való szétszakadása potenciálisan megsemmisíti az uniót, akkor ennek első számú felelőse Merkel, és nem az országuk érdekeit védeni akaró, populistának bélyegzett politikusok. Persze Angela Merkel nem ismerte el, a felelősséget Davosban a populistákra hárította. „Valóban megtanultuk a történelem leckéit? Nem igazán. A sokoldalúság szelleme, amely újjáépítette Európát, és kialakította nemzetközi intézményeinket a második világháború után, most veszélyben van. Azt látjuk, hogy a populizmus növekszik, látjuk a polarizáló légkört és a polarizáló helyzetet” – mondta a német kancellár.
A polarizáló légkör azonban éppen abból származik, hogy a saját alapvető nemzeti érdekeiket jogosan védő országokat Brüsszel – például a bevándorlással kapcsolatos álláspontjuk miatt – folyamatosan támadja, holott pár évvel ezelőtt maga Merkel mondta, hogy a bevándorlásból fakadó multikulturális társadalom megbukott. De hogy saját szavait idézzük, amiket a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági tagozatának egy 2010-ben tartott konferenciáján mondott: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt (…), azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott.” De ha a multikulturális társadalom elbukott, akkor Merkel miért akarja a közép-európai országokra – amelyek még mentesek ettől – rákényszeríteni a multikulturalizmust?
Merkel a mostani világgazdasági fórumon – nyilvánvalóan Magyarországra és Lengyelországra utalva – azt is mondta: „Azt hiszem, hogy amikor a nemzeti érdekeinkről van szó, azt oly módon kell érteni, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy mások is rendelkeznek saját érdekekkel, vegyük számításba azokat, és azután alakítsunk ki egy nyer–nyer helyzetet, amely vezet minket a nemzetközi politikában.”
Ezt a kijelentését azonban akár el is fogadhatjuk. Ha, mondjuk, Németország és konkrétan Angela Merkel emlékezne arra, hogy mások is rendelkeznek saját érdekekkel, és a német nemzeti érdekeknél ezt figyelembe is venné, akkor a német merkantilista politika nem adósítaná el a dél-európai országokat, nem akarnák a náluk sem működő multikulturális társadalmat a közép-európai országokra rákényszeríteni, és akkor valóban kialakulhatna egy olyan nyer–nyer helyzet, amely iránymutatást adhatna a jövő Európai Uniójának.