Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Darabont ellenzék

Sokszor, sokan megpróbálják lecibálni Ady Endrét a magasból kicsinyes politikai küzdelmeik frontjára, miként most Tamás Gáspár Miklós is tette

Egyenesen az anarchizmus és a marxizmus nevében. (Mérce. Ady és a két meggyőződésű emberek.) A mértéktartásra legyintő költőt idézem: „A nevemben, a cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni”. Azt mondja a költő: „Egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akihez semmi közöm.” Ez történt most is. Félremagyarázás, „argumentumnak előrángatás”, hazug sütkérezés egy fénysugárban.

Ady életműve organikus egész, olyan kincs, ami csak kevés nemzetnek adatik meg. Meríthet belőle erőt istenfélő és ateista, az egész világot magához ölelő polgár, paraszt, munkás, mindenféle náció, még a szocia-lizmus utópiájában keringő eltévelyedett lélek is. De leginkább az, aki magyar. S ebben mindannyian benne vagyunk, akik ezt a nemzetet hisszük, becsüljük. Szabad préda az életmű, nem lenne szabad kicsinyes szándékkal érinteni. A mostani orvhalásznak sem (nevezzük ezután így), aki a költő Két meggyőződésű emberek című írását citálja. A Nyugatban jelent meg 1911 augusztusában. A legfőbb gond az, hogy olyasmit ad Ady szájába, amit le nem írt, s olyasmiről egy szót sem szól, amit viszont igen. Kiszolgáltatott a költő, de nem gyenge. Fogalmazzon bár az orvhalász finoman, a lényeg mégis az, hogy a költő szerinte a parlamenti demokrácia helyett már a szocializmust, az anarchizmust ajánlja. Mivel ez szövegszerűen nem igazolható, így írja: a költőt ez „izgatja”.

És a lényeg: ma Magyarországon nem érvényesül annyi politikai, emberi jog, mint 1911-ben. Komoly állítás. Ha valaki ezt leírta, nyilván meggondolta. S akkor minek vitatkozni. Általános, titkos választójog (akkor súlyos cenzusok), a nők egyenjogúsítása (akkor még választójoguk sem volt, miként az Amerikai Egyesült Államokban sem), parlamentarizmus (azt a parlamentet, amely 1911-ben ülésezett, a lakosság 2,2 százaléka választotta meg). Meglehet, az orvhalásznak nem kedveznek az erőviszonyok manapság.A Mérleg utcában jobb volt a hangulat. De a rókát ma is a farkáról ismerik meg. Ma sajtószabadság is van, ezért írhat ő is és én is szabadon, legfeljebb rögeszmék béklyójában. Akkor is volt, igaz, némi korláttal. (Felségsértés, hazaárulás, istenkáromlás és a sokféle sajtóper.) Az állami oktatás is megvalósult mára, kiegészülve egyházival, alapítványival, önkormányzatival. Szabad és színes világ ez ma, ha az ember nem zárja magát a rögeszméi börtönébe.

De ennél érdekesebb dolgok is vannak ebben az írásban. A szerző szerint az 1848-as „polgári–liberális–demokratikus forradalom szinte semmit sem hagyott ránk”. Hogy esetleg nemzeti jellege is lett volna a világtörténelem egyik legszebb forradalmának és szabadságharcának, az fel sem merül. Azt hiszi – mint írja –, hogy a Bach-korszakban Bécs akaratából szűnt meg a jobbágyság Magyarországon, merthogy Bécs által is elismerten akkor foglalták törvénybe, a véresen eltiport szabadságharc után. Talán azt is hiszi, a Lánchidat Haynau Gyula építtette, merthogy ő avatta fel. Bizonyíték, hogy Haynauval ellentétben Széchenyi át sem ment rajta.

Talán azt hiszi – ahogy írja –, hogy a „parlamentarizmust nem ’48 hozta el, hanem a kiegyezés 1867-ben”. Ezek szerint semmit nem tud a reformkor harcairól, az első népképviseleti Országgyűlésről (1848), az első felelős kormányról (amelynek fejét kivégezték, százakkal egyetemben), a parlament meneküléséről Debrecenbe, a függetlenségi nyilatkozatról, s arról az erőről, amely kikényszerítette a kiegyezést Bécstől.

Arról sem tud, hogy mi történt a földdel 1848-ban, a kötelező örökváltságról, de arra emlékszik, hogy „a kommunisták osztottak földet 1945 után”. A kommunisták bizony nem osztottak földet 1945 után, azt az Ideiglenes Nemzeti Kormány tette meg, régi kisgazda, szociáldemokrata, parasztpárti követelésre, amihez – taktikai okokból – csatlakoztak a kommunisták is. Amíg ki nem mutatták a foguk fehérjét. Vagyis ideiglenesen.

Nagyon „modern” világ következett, hiszen akkor – 1947 után – már másodszor haladták a parlamentarizmust: kuláklista, téeszesítés, jegyrendszer, koncepciós perek, internálás, kitelepítés, értelmetlen iparosítás, éberség, osztályharc. Félelem. Biztosan úgy képzeli a szerző – ezt írja –, a kommunisták terjesztették ki Budapesten kívülre az ipari-városi modernizációt. Ezek szerint Győrben, Miskolcon, Pozsonyban, sőt Balatonfűzfőn nem volt ipar; Szeged, Pécs, Veszprém, Brassó, Kolozsvár, sőt Késmárk nem volt város. De vajon mi köze mindehhez Ady Endrének, aki Párizsról álmodott? Hacsak nem a mai nihilizmus lelepleződése: „Az úgynevezett értelmiség, ha gyorsan nem jön a változás, nihilistább lesz a legnihilistább, legrosszabb értelmiségnél” – írta Ady. Nagyon igaz.

Van itt még érdekesebb ötlet is. Azt mondja az orvhalász, hogy a mai mérsékelt baloldal megint „darabontpolitikát kénytelen folytatni rém hazafiatlanul, csak ezúttal nem a Habsburg-, hanem »európai« (EU) keretben”. Árulkodó gondolatmenet, mert Ady bízott a darabontkormányban egy ideig, amely Ferenc József akaratát érvényesítette – katonai erővel. Vagyis erőszakkal, a népakarat ellenében, 1905-ben. Ady azt hitte, a demokrácia felé vezethet ez. Nem volt ő politikus. De hamar megérezte, hogy ez a döntés is a végzetünk felé vezet. Versei-ből szándékosan nem idézek, mert csak barbárok ragadnak ki sorokat. Hát tényleg darabontpolitikát csinál ma az ellenzék? Ennél önleleplezőbb nyilatkozat nem születhetett volna. Katonasággal szétkergetni a parlamentet? S addig gyötörni a népakarat megtestesítőit, amíg beadják a derekukat. Zsarolni, fenyegetni. Ez a demokrácia? Minden népakarat több mint a diktatúra. A kétszázalékos is. A „parlamentarizmuson túl tekintők” útja a kilencvenkilenc százalékos szocialista sikerek világa! Jászi Oszkáré is. Mit is mond ő? „Ma már nem a szabadság elve biztosítja a további fejlődést… hanem a szervezés, a tervszerű kooperáció, az anyagi jólét biztosítása a legszélesebb néprétegek számára.” Csak nem Kádár elvtárs szól itt? Miféle tartós jólét születhet szabadság ellenében?

Még egy mondat az írásból: „Hiszünk mi Európában? Csudákat. Szembenállunk azért a magyar reakció örök Európa-ellenességével? Hát persze.” Ez elgondolkodtató. Hiszen nyíltan kimondja: „jobb meggyőződésünk ellenére” védjük a liberális intézményeket. De nem hiszünk sem Európában, sem a népakaratban. Én hiszek Európában, ahogy Ady Endre is. Tudom, hogy a költő nem gondolta az emberi fejlődés legmagasabb fokának a demokráciát (az 1911-es formájában), de hát mégsem lehet rá hivatkozni olyan – ijesztő kétellyel is –, mint az orvhalász tette: „Igen, nem hiszünk a polgári demokráciában, közben védjük – haláltusája közben is – a polgári demokráciát, holott persze nem róla álmodunk, hanem egész másról.” Hogy miről álmodik a szerző verejtékes éjszakákon, az kikövetkeztethető. De nem új. Jászi úr már megírta, hogy Magyarországon – ideiglenesen – a polgári demokráciát kell megteremteni. „Tehát olyan valami eljöveteléért kell majd küzdenünk, amelynek átmeneti jellegéről meg vagyunk győződve…”

Ady Endre írásai elképesztő rétegekkel ékesek. Ebben a hamisan citált írásában az akkori és mai „népboldogítókról” írja: „Fórumokon kénytelenek ágálni, s hazudnak, mert csak így szolgálhatják meggyőződésbeli igazságaikat.” Ady talán azt hitte, szentek ők, pedig „Kártevő Sándorok” voltak. Nem hiányozhat Lukács György sem, aki viszont tudta, hogy az igazságig nem lehet keresztülhazudni magunkat. S mi marad, ha nincs is igazuk?

Talán valami lelkiismeret-furdalás támadhatta meg a szerzőt, amikor cikkét a hitről vett gondolatokkal igyekezett feldíszíteni. Ady erre talán bólintott volna, mert megidézett írásában csak annyit mondott: magyarság, emberség, tisztesség. Tessék elolvasni.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom