Dalra váró csend

Csak egy pillanatra rémültem meg, rándultak össze a gondolataim. Aztán valami furcsa, oda nem illő érzés kerített hatalmába. Csak bámultam a képernyőre, és hosszasan vártam, hogy felvillanjon bennem valami világosság, hogy végre megértsem, mit is érzek. Megdöbbentett, amikor rájöttem. Megkönnyebbülés! Egészen egyedül maradtam. Minden elveszett a számítógépről. Minden, amit írtam, a könyveim kézirata, az összes írásom, a levelek. A munkahelyi dolgaim, a fényképek. Eltűntek. A rengeteg felesleges szó, kép, film. Az elsötétült képernyő azt sugallta – nem gondoltam végig, csak egy sikoltás volt –, hogy eltűnt az internet, a Facebook, a YouTube, és velük eltűntek a rettenetes emberek, és eltűnt néhány kedves is. Egy pillanatra már szinte pajkos lettem, nem is nyúltam semmihez. Csak ültem megkönnyebbülve. Minden elveszett, újrakezdhetem a kincskeresést. Tiszta lappal, egy új napon, virradatkor, hajnalban új arccal, új testtel, új álmokkal.

Eldobta az Isten a nyűtt arcomat, a szenvedést, a félelmet. És engem nem dobott el, vagy legalábbis teljesen nem. Valahogyan meghagyott. Itt ülök megdöbbenten és megkönnyebbülten. Nem tudok mozdulni. Már belesimogattam magam az érzésbe. Milyen jó is nem tudni semmiről! Ami volt s ami lesz. Milyen jó lesz gyertyával világítani és végre megbecsülni minden fényt és a fény által a látást. A napsugárt. Kályhába tüzet rakni fával, odahúzódni a meleghez, egész este ott kuporogni, majd reggel a füstös szobából a friss levegőre boldogan kilépni, nagyokat szippantani a virág illatából, fenyők suhogásából. Elfeledni mindent, a jót is, mert már abban is keserűség van, hiszen elmúlt, és nem jön vissza többé, ha napjában ezerszer is gondolok rá, akkor sem. Elfeledni a rosszat, nem gondolni mindig arra, hogy csak még rosszabb jöhet. Csendet érezni, nemcsak mert a madarakon kívül senki hangja nem szól, hanem úgy is, hogy csend van a lelkemben. Elveszett a betűs civakodás, a hangos veszekedés, az akarnok okoskodás, elvesztek a botcsinálta vezérek, a semmire való tollnokok, de még a bús, dühös, nyálas költők is. Csend van, de nem légüres csend, boldog csend, virág nyílásának csendje, búza serkenésének csendje, hótakaró, messze suhanó, dalra váló lódobogás csendje.

Csak egy pillanat volt, egyedül lettem. Elveszett a temetés, a halál, a tűszúrás, a rengeteg vágás nyoma a testünkön, elveszett a fagyott örök csend, ami gyötör, amióta elmentél. Csak az eső csepegett. De nem gondoltam az elmozdult tetőcserepekre vagy hogy tovább rohad az elhanyagolt faterasz. Arra sem, mennyire gyűlöltük az esőt, mert hosszú évekig beázott a házunk, még a hálószobánk is. Nem hallottam a cseppek dühödt érkezését a szobában összevissza szétrakott edényekbe. Te tudtál ettől aludni, nekem mindegyik csepp egy robbanás volt. Talán ezért nem alszom évek óta – nem ám a rossz lelkiismeret miatt –, mert soha sincs csend. Igen, az a temetés elveszett. Három éve volt. A képek. A menet. A búcsúztatás. Elfelejtettek? Nem hiszem. Mennyivel szebb volt a világ, amely rajtad átszűrve ért el hozzám. Most rútabb, durvább. De a babák itt vannak, jönnek-mennek, a lányokról talán nekik is megvannak a képek. Szerencsére tíz éve még valódi fényképeket is csináltunk, papírra nyomtatva. De jó is, hogy így volt. Tíz éve de szép dal szólt! S most sok a falánk zaj.

És milyen bolond gondolatom támadt. Hogy akkor legyen oda ez a vergődés. Ködoszlopban tűnjön el a ház és vele tényleg minden. Az ágy, amelyen alszom, és amelynek rugói fakírtűkként merednek felém, a könyvtár, amelyben már soha egyetlen könyvet sem találok, a képek is, a keresztek is, az illatok is, amelyek olyan kedvesek nekem, a zongora hangjai is, amelyeket már az unokáim szólaltatnak meg. Akkor menjenek a láthatatlan szellemek, az egykoron volt meglepetések, örömök is. Tűnjenek el a csöpögő csapok, a pislákoló csillárok, a kedves pókjaim, akiket soha nem látok, de hálóik emlékeztetnek a dél-itáliai falvak kikötőire. A tompaság, amely, mit tagadjam, beférkőzik a régi ablakok résein, és az alattomosság, amelyet a ruhámba, hajamba ivódva hurcolok be az utcáról. Nem volt ez szelíd pillanat. Láttam a ködoszlopot.

Fájó érzéssel csukódott rám az ajtó. A bőrömön éreztem azt a pillanatot, amikor felhevült testtel becsapódtam a hívogató medence jéghideg vizébe. Olyan hideg volt, de olyan, hogy szinte tőr szúrását éreztem a vesém táján. Kisbabáim a parton ugráltak, nevettek. Talán ‚94 nyara lehetett. Eltört a testem.
Még sápadtan ültem néhány percig. Odalettek a levélcímek? És a „tudományos önéletrajzom”? Amelybe bármilyen szkeptikus is vagyok és trehány, azért feljegyeztem, mit is írtam, hol is adtam elő. Jó hosszú már a sor. Azt újra összeszedni! A „Hitel” volt az első? Vagy a „Kapu”? A „Ring?” Érdekes ez? Ilyen meredély szélén? Talán ez a kérdés zökkentett ki a döbbent nyugalomból. A megkönnyebbülés is tovaszállt: szóval semmi se maradt. Ki látott engem? Szavaimból mennyi marad? Pedig ez is az életem volt. Élni akartam, és hogy nagyon korán – most lesz negyed százada – kissé megroppantam, általuk is éltem. S mennyire átéltem a kupoláig zengő hangokat. Elveszett, hát elveszett, így kellett lennie. Még egy hosszú pillanatra hátradőltem. Eh! Ennek vége! Itt a szabadság! Törődj bele. Itt az élet. A múlt nem rabolja el többé a mát. Szép ívűek a sirályröptek.

S lám, gyáva voltam beletörődni, örülni. Húzott vissza a világ, talán átvillant az agyamon: mi vár rám? A sötét képernyő tükrében megláttam az arcomat is. Ugyanolyan nyűtt volt, mint egy órája. Semmi elszánt tekintet. Imbolygó némaság. A simogatás, a nagy bátorság, a feledés, a szép csend mindjárt elpárolgott. A lyukas ereszről a falra vágódó esőcseppeket már hallottam. Felébredtem. Megriadtam. Ki vagyok? Mi történt? Elveszett minden? Micsoda marhaság! Nyavalygás! Szégyen. És itt van előttem a légies kereszt, s a tekinteted. A babáké is. És nem kell koldulnom a perceket, órákat. Majdnem szabad vagyok. Az se baj, ha holnap meghalok.

Kinyomtatva itt állnak a műveim a polcon. És van pendrive is. A legutóbbi dolgaim azon vannak. És a YouTube független tőlem. Én egyetlen előadásomat sem tettem fel, tehát azok megvannak. Mit kell ilyenkor csinálni? Nyomjuk meg ezt a gombot. Hopp! Akkor inkább azt. Húzzuk ki! Dugjuk vissza! Nyomjuk meg! Eszembe jut, hogy azért törlődött ki minden, mert éppen ilyeneket csináltam, valami hiba miatt. Akkor a telefon is megszólalt. Elnevettem magam. Elszállt a szabadság! Kisétálok a kertbe. Nyirkos, sötét este. A lombok úgy hajlanak, mintha a kert egy templom lenne. Fent a hold az oltár, a csillagok a hívek, s én most nyitok be. Keresek valakit, körülnézek. Csak a szarka táncol a tetőn, mint rendesen, s ahogy szokta, kiejti a zsákmányolt diót. A hatalmas terasz roskadozik, a gerenda – biztos szuvas, de már rohad is – tényleg meglazult. Állok megbabonázva. Jékely Zoltán verse átjár ebben a reménytelen éjben: A marosszentimrei templomban. Már izgatottan keresem a kötetet, és láss csodát, hamar megtalálom.

Hát mégis! „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat, / a hiúban a denevér riad /s egy-egy szuvas gerenda meglazul: / tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr.” Van még négy sor, de azt már nem írom ide: keressék meg, és tudni fogják, milyen a káprázat.

A megkönnyebbülés elillant, fel a magasba vagy valamilyen mélybe, létező ködtoronyba, de valahogyan még mindig itt szállong körülöttem. Már csak játszik velem, incselkedik, de nem szünteti meg a feszültséget, talán enyhíti. Így is érzem, és kérem, maradjon még. Teljesen kellett volna eldobnia engem az Istennek. Múltban és jövőben tévelygő felbolydult, ideges lényemnek a félmegoldások már nem segíthetnek. De azért tisztító, talán gyógyerejű volt az a pillanat. Egy istenakaró magyar dalra váró csendje.