Vélemény és vita
Csupacsősz világ
Többé-kevésbé a szabadság világában élünk már vagy negyedszázada (de inkább többé, mint kevésbé), hihetnénk ábrándosan.
„Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam? / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupa-csősz világban” – József Attila sorai (Kirakják a fát) 1936 őszéről valók, és a könnyes-bús szolidaritás, ami a költőt nehéz fizikai munkát végző nyomorult embertársaihoz (is) köti, olyan világot fogalmaz meg, amiről azt hinnénk, már réges-régen elmúlt. Legalábbis a Rákosi-rémuralom vége vagy a Kádár-féle kommunista rendszer idestova negyedszázada befejeződött ideje óta. (A Horthy- és a Kádár-korszak külön-külön alig tartott hosszabb ideig, mint a szabadság időszakának mondott negyedszázad 1990-től napjainkig.) A vonaton a kalauznő a jegyek mellé szigorú határozottsággal, szemüvegét fenyegetően villogtatva elkéri utazási igazolványainkat, sőt, a személyi igazolványokat is. Megjegyzésemre, mint aki fel van készülve, bősz elszántsággal vágja oda: ha én azt tudnám, hány embert büntetett már meg ő ilyen ezer, amolyan ezer forintokra...
Valósággal ordít róla, hogy mekkora elégtételt, örömöt, lelki (fizikai?) kielégülést jelenthetett és jelent számára mindez.
Ellenőrök a metróban. Egy nő meg egy férfi két kedves arcú, siető huszonévest állít meg, akiknek a kezében az igazoló irat előre el van készítve. De hasztalan: félreállítják őket, amint elhaladok mellettük, már hallom is a vétkező bűnözőknek kijáró leckéztetést, ugyancsak bősz elszántsággal.
– Tessék nagyon jól megjegyezni, hogy…
A fiatalok megsemmisült megalázottsággal néznek és hallgatnak, s amint a mozgólépcsőről visszapillantok, még látom, amint a hatóság-nő fenyegetően felemeli a karját (és mintha a hangja is ugyanígy emelkedne).
Úgynevezett biztonsági őr a multi-szupermarketben. Az ember őt szemlélve értheti meg igazán, mit is jelenthet, mennyire gyönyörűen szemléletes az „izomagyú” kifejezés. Összehúzott szem, vastag bikanyak a szekrényszéles vállak fölött, az „izompólóból” valósággal a képünkbe mászik a kirívóan ízléstelen tetoválástömeg hánytató burjánzása. Kiválóan látható: jó, ha a nagy (vagy a nagyobb) betűk esetleges ismerete tételezhető fel róla (talán).A lény több mint feltűnő, semmittevő unalmában ádázul vizslatva követi a polcok között nézelődő-válogató szerencsétleneket a már ismert bősz elszántsággal, jaj nekik, ha egyetlen rossz, félreérthető mozdulat vagy valami ilyesmi észleltetnék.
Többé-kevésbé a szabadság világában élünk már vagy negyedszázada (de inkább többé, mint kevésbé), hihetnénk ábrándosan. Holott – íme, a csupacsősz világ. És az tényleg csak privát históriai szerencse, hogy ezek a kalauzok-ellenőrök-biztonsági őrök csakis és kizárólag kalauzok, ellenőrök és biztonsági őrök csupán. (Csak azok lehetnek. Egyelőre?) Merthogy lelki alkatuknál, személyiségüknél, indíttatásuknál, ösztöneiknél (génjeiknél?) fogva más korban például kiváló ávósok, karhatalmisták-pufajkások vagy Kádár-rendőrök (netán 2006. októberi rebiszesek) lettek volna, abban egészen biztosak lehetünk. Egy egész, teljes, kifejlett embertípusról van szó. Társadalmi rendszertől és körülményektől, sajnos, teljesen függetlenül. Ez az embertípus kortalan, mint Don Quijote, és örök, mint Juhász Gyula Annája.
Halhatatlan, elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen.
Megrémül – időlegesen, átmenetileg – egy tiszta forradalomtól, de a tiszta lelkek felkelése után újult erővel támad föl poraiból, mint egy alvilági főnixmadár, kalauz-ellenőr-biztonsági őr-rendőr és hasonlók képében. (Voltaképpen csak jótékonyan és gyengéden enged az ösztöneinek.) Mi meg itt állhatunk velük szemben ebben az otthontalan, csupa csősz világban 2016-ban vagy ’26-ban vagy ’36-ban, mindegy. Ők meg már lépnek is felénk egyenruhában vagy izompólóban, egyre megy. A megszokott, ősi, bősz elszánással, mint egykoron, ötven, hatvan, hatvanöt, akárhány éve. Utánpótlás van elég.
Valósággal ordít róla, hogy mekkora elégtételt, örömöt, lelki (fizikai?) kielégülést jelenthetett és jelent számára mindez.
Ellenőrök a metróban. Egy nő meg egy férfi két kedves arcú, siető huszonévest állít meg, akiknek a kezében az igazoló irat előre el van készítve. De hasztalan: félreállítják őket, amint elhaladok mellettük, már hallom is a vétkező bűnözőknek kijáró leckéztetést, ugyancsak bősz elszántsággal.
– Tessék nagyon jól megjegyezni, hogy…
A fiatalok megsemmisült megalázottsággal néznek és hallgatnak, s amint a mozgólépcsőről visszapillantok, még látom, amint a hatóság-nő fenyegetően felemeli a karját (és mintha a hangja is ugyanígy emelkedne).
Úgynevezett biztonsági őr a multi-szupermarketben. Az ember őt szemlélve értheti meg igazán, mit is jelenthet, mennyire gyönyörűen szemléletes az „izomagyú” kifejezés. Összehúzott szem, vastag bikanyak a szekrényszéles vállak fölött, az „izompólóból” valósággal a képünkbe mászik a kirívóan ízléstelen tetoválástömeg hánytató burjánzása. Kiválóan látható: jó, ha a nagy (vagy a nagyobb) betűk esetleges ismerete tételezhető fel róla (talán).A lény több mint feltűnő, semmittevő unalmában ádázul vizslatva követi a polcok között nézelődő-válogató szerencsétleneket a már ismert bősz elszántsággal, jaj nekik, ha egyetlen rossz, félreérthető mozdulat vagy valami ilyesmi észleltetnék.
Többé-kevésbé a szabadság világában élünk már vagy negyedszázada (de inkább többé, mint kevésbé), hihetnénk ábrándosan. Holott – íme, a csupacsősz világ. És az tényleg csak privát históriai szerencse, hogy ezek a kalauzok-ellenőrök-biztonsági őrök csakis és kizárólag kalauzok, ellenőrök és biztonsági őrök csupán. (Csak azok lehetnek. Egyelőre?) Merthogy lelki alkatuknál, személyiségüknél, indíttatásuknál, ösztöneiknél (génjeiknél?) fogva más korban például kiváló ávósok, karhatalmisták-pufajkások vagy Kádár-rendőrök (netán 2006. októberi rebiszesek) lettek volna, abban egészen biztosak lehetünk. Egy egész, teljes, kifejlett embertípusról van szó. Társadalmi rendszertől és körülményektől, sajnos, teljesen függetlenül. Ez az embertípus kortalan, mint Don Quijote, és örök, mint Juhász Gyula Annája.
Halhatatlan, elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen.
Megrémül – időlegesen, átmenetileg – egy tiszta forradalomtól, de a tiszta lelkek felkelése után újult erővel támad föl poraiból, mint egy alvilági főnixmadár, kalauz-ellenőr-biztonsági őr-rendőr és hasonlók képében. (Voltaképpen csak jótékonyan és gyengéden enged az ösztöneinek.) Mi meg itt állhatunk velük szemben ebben az otthontalan, csupa csősz világban 2016-ban vagy ’26-ban vagy ’36-ban, mindegy. Ők meg már lépnek is felénk egyenruhában vagy izompólóban, egyre megy. A megszokott, ősi, bősz elszánással, mint egykoron, ötven, hatvan, hatvanöt, akárhány éve. Utánpótlás van elég.