Minden fekete volt és fehér, szigorú és kontúros, mintha egy grafikus rajzolta volna a világot világosszürke és hófehér kartonra kemény, legfeljebb B-s ceruzával, olykor bele-belehúzva egy élt vagy egy szegletet tussal, vékony ecsettel.
Zsiráf hónapok óta nem festett. Először a piros színt vesztette el, egy decemberi reggelen ébredt arra, hogy a szomszéd házon a cserepek elszürkültek, de a ház alatta még kadmiumsárgán világított, és az ég sötétlila volt, talán havat ígért. Mégsem esett aznap, hiába várta. Másnapra a barnák tűntek el, a kávé szürkén kenődött a csésze falára, aztán mintha a szemközti házfal sárgája pergett volna le egy éjszaka alatt a ferde, nyálkás havas esőben, majd eltűntek a lilák, a zöldek és végül az égről a kék, mint ahogy egy rekviem utolsó hangjának emléke szétoszlik az üres templomban, amelyet rég nem látogat az Úr.
Akkor szürke – gondolta, és vállat vont, ahogy várta a villamost. Néha úgy tűnt neki, hogy hetek vagy hónapok óta folyamatosan várja a villamost, és közben valamilyen évszak van, nyár vagy tél, ősz vagy tavasz, és a lámpák folyamatosan pirosak, biztos pirosak, csak mások legalább látják azt a pirosat, és a villamosok állnak a buszmegállóban, vagy a buszok a villamosmegállóban, ő pedig megy, amivel lehet, előre, hogy odaérjen, ahol dolgozni kell, vagy ahol befizetni vagy ahol várni a valamit, ami, ha megtörténik, majd egyszer, akkor talán festhet.
– Nem tudom, minek kell megtörténnie. Elfelejtettem – írta Lókötőnek, aztán kitörölte az üzenetet anélkül, hogy elküldte volna, és zsebre rakta a telefont a megállóban, ahol legalább húsz perce nem jött a busz. Vagy a HÉV. Biztos, ami biztos: egyik sem.
Nem akarok festeni – gondolta, és összefonta a karjait –, aztán, ahogy felnézett, hátrahőkölt. Miért van mindenki álarcban? – kérdezte magában, jobb híján magától. Mellette egy egér állt pedáns, gombos ruhában, esernyőjével a karján. Tőle jobbra egy dagadt, kopasz krokodil, vastag arany pecsétgyűrűvel, balra egy rigólány, aki az egyik szárnyával könyvet tartott, konkrétan Gion Nándortól A kárókatonák még nem jöttek vissza című kötetet, és amikor lapozott, fütyült. Nem messze tőle egy sarki róka támaszkodott. Becsukta a szemét.
Fáradt vagyok – gondolta. Amikor kinyitotta, látta, hogy egy összeszorított szájú nő áll mellette, kis kerek fülekkel. Ami azt illeti, tényleg olyan volt, mint egy egér. A krokodil politikusnak látszott, a rigólány meg simán bolondnak. Tényleg olvasott. A sarki rókát nem látta sehol.
Amikor megjött a HÉV, Zsiráf látta a szerelvény keresztmetszetét, aztán ahogy az ablakon kinézett, mintha filmet forgatna, az agya kockáról kockára rögzítette a látványt.
Nem bírom el – gondolta, és újra becsukta a szemét, de a filmkockák nem tűntek el, mint ahogy nem tűntek el az arcok sem, amelyeket aznap látott, végül mintha tízezer kaleidoszkóp forogna egyszerre, sorra villantak fel és hunytak ki a képek, a saját képei és mások képei, az óbudai vasútállomás váróterme 1956-ban, egy macskaköves utca Párizsban 1789-ben, egy coyote okos arca, aki egyszer régen mellette állt egy völgy fölé nyúló sziklán, egy menekülés emléke 1560-ból Sevillából, ütésre és ölésre emelt kezek korbáccsal és fegyverrel, a porba hulló fejek szemeinek utolsó pillantása, menekülők hosszú sora az országutakon, amelyek mellett hol erdő volt még, hol feketére égett falvak, hol kilőtt tankok, hol benzinkutak, a hatalmas jégtáblákon keresztbefutó, pendülő rianás, a pillanat, ahogy a szikkadt föld kettétörik és az égen fehéren ragyog tovább a nap, és ahogy a sárlavinából kinéz egy gyerek szeme, és látta az embert, aki dirigál, mint egy őrült karmester vagy rendező, látta a hátát, látta, ahogy hadonászik, és intésére reped a jég, szakad a föld, indul a sárlavina és porba hull valaki feje Isten nevében, mindig az ő nevében az évszázadok hosszú során át, de az arcát, akárhogy akarta, nem látta.
– Nem akarok látni – ordította valahol Szentendre előtt az üres kocsiban, ő azt hitte, ordít az utolsó HÉV-en, aztán kinyitotta a szemét. A vonat állt a síneken. Köröskörül csönd volt. Fekete csönd, amely magába nyelte a suttogást.