Vélemény és vita
Csináljunk gyereket!
Míg Európában a lakosság drámai mértékű csökkenése, más területeken annak drámai mértékű növekedése fog gondot okozni
Még 2004-ben készítettem az Európai Unióra egy demográfiai előrejelzést megbontva a népességet muszlim és nem muszlim részre, és az előrejelzésből az jött ki, hogy a jelenlegi tendenciák mellett a század végére néhány térségben már a muszlimok lesznek többségben, és egy olyan időtávolságban, mint visszafelé nézve a napóleoni kor, az európai őslakosság gyakorlatilag kihal. Kevésbé drámaian fogalmazva, a modellszámítások azt mutatják, hogy ha az európaiak mai 1,6-re és a bevándorlók 2,7-re becsülhető teljes termékenységi rátája változatlan marad, továbbá a bevándorlás az ENSZ demográfiai tanulmányai által szükségesnek tartott évi egymillió körül alakul, akkor 2200-ban Európának hétszázkilencvenmillió lakosa lesz. Ebből azonban hatszázharmincmillió bevándorló hátterű (elsősorban muszlim) és csak százhatvanmillió az őslakosok leszármazottja. Az európai eredetűek aránya tehát a jelenlegi kilencven-kilencvenötről húsz százalékra csökken, és csak pro memória említem meg, hogy egy 1871-es népszámlálás szerint Koszovóban még mintegy kétharmados szerb többség volt.
Míg Európában a lakosság drámai mértékű csökkenése, más területeken annak drámai mértékű növekedése fog gondot okozni. Bár az 1960-as évek óta mindenütt számottevően csökkent a teljes termékenységi ráta (világátlagban ötről 2,4-re), egyes területeken a következő évszázadban a növekedés még igen nagymértékű lesz. A legutolsó ENSZ-becslés szerint 2100-ig a világ népessége 2015-höz viszonyítva (a közepes és egyben reálisnak tekinthető variánsban) 3,8 milliárddal fog növekedni, és a növekmény nyolcvan százaléka az Európához közel eső szubszaharai térségben lesz. Az említett közepes variáns paramétereivel számolva a világ népessége 2200 körül érné el a legmagasabb értékét, tizenhárommilliárdot, ezt követően – a már Malthus által is emlegetett természeti korlátokba ütközve – minden bizonnyal csökkenne.
Európát a 21. században mind saját népességének fogyása, mind a szubszaharai térség népességnövekedése erőteljesen fogja érinteni, mondhatni szinte biztos, hogy a 21. század Európában, minden mást háttérbe szorítva, a demográfiáról fog szólni. Ha akár mint magyarok, akár mint európaiak túl akarjuk élni a 21. századot, akkor alapvetően változtatni kell demográfiai jellemzőinken, mindenekelőtt a teljes termékenységi rátán, vagyis az egy nő által az élete során szült gyermekek átlagos számán, aminek a népesség fenntartásához 2,1-nek kellene lennie, szemben a jelenlegi uniós 1,56-os és az 1,45-ös magyar átlaggal.
A hatvanas évek Európájában a teljes termékenységi ráta még bőven 2,1 felett volt, a csökkenés javarészt a hatvanas évek közepe és a nyolcvanas évek közepe között zajlott le. Az egyik legerőteljesebb visszaesés Németországban történt, ahol 1967 és 1978 között, tehát mindössze egy évtized alatt a teljes termékenységi ráta 2,5-ről 1,4-re csökkent, majd máig azon a szinten is maradt.
Az okokat kutatva egy a teljes termékenységi rátát korcsoportokra bontó norvég idősor alapján az derül ki, hogy a huszonéves lányok szülésszáma esett vissza nagymértékben, és ezt a csökkenést a harmincas és az idősebb korosztály – bár e csoportokban növekedett a szülések arányszáma – messze nem tudja pótolni. Vagyis azok a gyermekek, akiket a nők huszonéves korukban nem szülnek meg, nagy valószínűséggel sohasem fognak megszületni.
Egy nagyon szimpatikus német tanulmány még a boldogabb 2000-es évekből harmincezer embert kérdezett meg tizennégy európai országban (közöttük hazánkban) arról, hogy miként is vélekednek a demográfiai helyzetet feltehetően befolyásoló tényezőkről, például a válások növekvő számáról, a gyermek nélküli párok arányának növekedéséről, a tervezett gyermekek számáról, a gyermekvállalás akadályairól és hasonlókról. A Robert Bosch Stiftung által finanszírozott és a Német Szövetségi Népességkutató Intézet által kivitelezett tanulmány a felmérés eredményeként olyan politikákat fogalmazott meg a munkahelyekkel, a család- és gyermektámogatásokkal kapcsolatban, amelyek – az országok eltérő sajátosságait figyelembe véve – ösztönözhetik a gyermekvállalást.
E tanulmányban egy szó nem esett arról, hogy Európa demográfiai problémáit bevándorlással kellene megoldani szemben a mai bizottsági anyagokkal, például az egyik ilyen legutolsó (minden értelemben) 2015-ös demográfiai jelentéssel, amelyben az ötvennégy oldalas anyagban a „család” szó először csak a harminchatodik oldalon bukkan fel, és ott is a bevándorlók családjaira, később a homoszexuális párokra vonatkozik.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézete keretében számos hasznos tanulmány készült a hazai demográfiai problémák okairól és a teendőkről, legutóbb például Kapitány Balázs és Spéder Zsolt, az intézmény vezetői által fémjelzett Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról… című anyag, amelynek megállapításai megszívlelendők. Amivel a tanulmányt illetően nem értettem egyet, az az, hogy előrejelzésükben a teljes termékenységi rátát csak 1,75-ig emelnék, és a hiányt bevándorlással pótolnák. Lehet ez a realitás, de én nem adnám fel, hogy elérjük a magyar nép önfenntartását (a 2,1-es teljes termékenységi rátát).A bevándorlók zömét ugyanis szükségképpen csak muszlimok alkothatnák, aminek következményeit volt lehetőségem Brüsszelben személyesen is megtapasztalni. De akinek nincs ilyen tapasztalata, olvassa el a Korán medinai szúráit.
Magam sokkal szélesebb körben keresném az okokat, de a lehetséges megoldásokat is. Úgy látom, hogy a hatvanas évekhez képest (amikor én voltam fiatal) nem csak az életmód, de az értékrend is nagymértékben megváltozott. Nem biztos, hogy bármit is lehet, vagy célszerű visszaváltoztatni, de hasznos lehet, ha a teljes termékenység csökkenésére ható tényezőket minél szélesebb körben számba vesszük. Az én időmben például az egyetemet öt, legfeljebb hat év alatt el kellett végezni, és utána el kellett kezdeni dolgozni, mert másképp nem lehetett megélni. Természetes volt, hogy ebben a korban – tehát a húszas éveik közepén – a fiatalok zöme párt keresett magának.
Ma a fiatalok sokkal nagyobb része megy főiskolára, amit bizonytalan idő alatt végez el és utána még elmegy világot látni. Jó, ha harmincévesen eszébe jut, hogy állandó partnert, ne adj’ Isten, házastársat keressen magának. A „mamahotelben” elég sokáig el lehet éldegélni, az előző generáció megteremtette a feltételeit.
A valamikori ifjúsági szervezetek (amelyek természetesen kommunisták voltak, mi mások lehettek volna) szétestek, és tömegméretekben semmi sem helyettesítette őket, holott ezek a szervezetek, bármi is a politikai megítélésük, a fiatalok együttlétét biztosították, ami ma hiányzik, és amit az internet nem pótol. Hasonlóképpen az egyetemi tanköröket felváltotta a kreditrendszer, megint csak szétdarabolva az egyetemi társadalmat. Valaha voltak nagyvállalatok fiatalok százaival, ma az emberek zöme kisvállalatoknál dolgozik, jó, ha akad egy fiatal számára néhány hasonló korú.
Az urbanizáció ugyancsak hozzájárult a teljes termékenységi ráta csökkenéséhez, ugyanis vidéken az elvárás, de a lehetőség is a nagyobb család irányába hatott. Megemlítendő a hosszú időn keresztül szedett fogamzásgátló is, ami után nem könnyű – már ha valaki akar – teherbe esni.
Azután itt van a létbizonytalanság. Valaha az állások stabilak voltak, és ha valaki megházasodott és bevállalt legalább két gyereket, az előbb-utóbb kapott egy tanácsi lakást, na persze panelt, de volt hol elkezdeni egy család közös életét (a hetvenes években Magyarországon évi nyolcvan-százezer lakás épült, 2016-ban kevesebb mint tízezer). És persze megváltozott az értékrend is. Ma az európai értékrend középpontjában az önmegvalósítás, a profittermelés, a karrier, a szexuális és hasonló kisebbségek állnak, a család legfeljebb akkor kap hangsúlyt, ha a migránsok családegyesítési kérelmeiről vagy a melegházasságról van szó.
Tudom, sok mindent, ami volt, nem lehet és nem is kell visszahozni, és semmiképpen sem szeretném, hogy bárki is írásomat egy öregember nosztalgiázásának lássa a fiatalságát jelentő régi szép idők felett. De a felvetett problémákra és még sok másra is, amelyek kifejtésére itt nem maradt hely, választ kell adnunk ahhoz, hogy Magyarország a harmadik évezredben is magyar ország maradjon.
Míg Európában a lakosság drámai mértékű csökkenése, más területeken annak drámai mértékű növekedése fog gondot okozni. Bár az 1960-as évek óta mindenütt számottevően csökkent a teljes termékenységi ráta (világátlagban ötről 2,4-re), egyes területeken a következő évszázadban a növekedés még igen nagymértékű lesz. A legutolsó ENSZ-becslés szerint 2100-ig a világ népessége 2015-höz viszonyítva (a közepes és egyben reálisnak tekinthető variánsban) 3,8 milliárddal fog növekedni, és a növekmény nyolcvan százaléka az Európához közel eső szubszaharai térségben lesz. Az említett közepes variáns paramétereivel számolva a világ népessége 2200 körül érné el a legmagasabb értékét, tizenhárommilliárdot, ezt követően – a már Malthus által is emlegetett természeti korlátokba ütközve – minden bizonnyal csökkenne.
Európát a 21. században mind saját népességének fogyása, mind a szubszaharai térség népességnövekedése erőteljesen fogja érinteni, mondhatni szinte biztos, hogy a 21. század Európában, minden mást háttérbe szorítva, a demográfiáról fog szólni. Ha akár mint magyarok, akár mint európaiak túl akarjuk élni a 21. századot, akkor alapvetően változtatni kell demográfiai jellemzőinken, mindenekelőtt a teljes termékenységi rátán, vagyis az egy nő által az élete során szült gyermekek átlagos számán, aminek a népesség fenntartásához 2,1-nek kellene lennie, szemben a jelenlegi uniós 1,56-os és az 1,45-ös magyar átlaggal.
A hatvanas évek Európájában a teljes termékenységi ráta még bőven 2,1 felett volt, a csökkenés javarészt a hatvanas évek közepe és a nyolcvanas évek közepe között zajlott le. Az egyik legerőteljesebb visszaesés Németországban történt, ahol 1967 és 1978 között, tehát mindössze egy évtized alatt a teljes termékenységi ráta 2,5-ről 1,4-re csökkent, majd máig azon a szinten is maradt.
Az okokat kutatva egy a teljes termékenységi rátát korcsoportokra bontó norvég idősor alapján az derül ki, hogy a huszonéves lányok szülésszáma esett vissza nagymértékben, és ezt a csökkenést a harmincas és az idősebb korosztály – bár e csoportokban növekedett a szülések arányszáma – messze nem tudja pótolni. Vagyis azok a gyermekek, akiket a nők huszonéves korukban nem szülnek meg, nagy valószínűséggel sohasem fognak megszületni.
Egy nagyon szimpatikus német tanulmány még a boldogabb 2000-es évekből harmincezer embert kérdezett meg tizennégy európai országban (közöttük hazánkban) arról, hogy miként is vélekednek a demográfiai helyzetet feltehetően befolyásoló tényezőkről, például a válások növekvő számáról, a gyermek nélküli párok arányának növekedéséről, a tervezett gyermekek számáról, a gyermekvállalás akadályairól és hasonlókról. A Robert Bosch Stiftung által finanszírozott és a Német Szövetségi Népességkutató Intézet által kivitelezett tanulmány a felmérés eredményeként olyan politikákat fogalmazott meg a munkahelyekkel, a család- és gyermektámogatásokkal kapcsolatban, amelyek – az országok eltérő sajátosságait figyelembe véve – ösztönözhetik a gyermekvállalást.
E tanulmányban egy szó nem esett arról, hogy Európa demográfiai problémáit bevándorlással kellene megoldani szemben a mai bizottsági anyagokkal, például az egyik ilyen legutolsó (minden értelemben) 2015-ös demográfiai jelentéssel, amelyben az ötvennégy oldalas anyagban a „család” szó először csak a harminchatodik oldalon bukkan fel, és ott is a bevándorlók családjaira, később a homoszexuális párokra vonatkozik.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézete keretében számos hasznos tanulmány készült a hazai demográfiai problémák okairól és a teendőkről, legutóbb például Kapitány Balázs és Spéder Zsolt, az intézmény vezetői által fémjelzett Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról… című anyag, amelynek megállapításai megszívlelendők. Amivel a tanulmányt illetően nem értettem egyet, az az, hogy előrejelzésükben a teljes termékenységi rátát csak 1,75-ig emelnék, és a hiányt bevándorlással pótolnák. Lehet ez a realitás, de én nem adnám fel, hogy elérjük a magyar nép önfenntartását (a 2,1-es teljes termékenységi rátát).A bevándorlók zömét ugyanis szükségképpen csak muszlimok alkothatnák, aminek következményeit volt lehetőségem Brüsszelben személyesen is megtapasztalni. De akinek nincs ilyen tapasztalata, olvassa el a Korán medinai szúráit.
Magam sokkal szélesebb körben keresném az okokat, de a lehetséges megoldásokat is. Úgy látom, hogy a hatvanas évekhez képest (amikor én voltam fiatal) nem csak az életmód, de az értékrend is nagymértékben megváltozott. Nem biztos, hogy bármit is lehet, vagy célszerű visszaváltoztatni, de hasznos lehet, ha a teljes termékenység csökkenésére ható tényezőket minél szélesebb körben számba vesszük. Az én időmben például az egyetemet öt, legfeljebb hat év alatt el kellett végezni, és utána el kellett kezdeni dolgozni, mert másképp nem lehetett megélni. Természetes volt, hogy ebben a korban – tehát a húszas éveik közepén – a fiatalok zöme párt keresett magának.
Ma a fiatalok sokkal nagyobb része megy főiskolára, amit bizonytalan idő alatt végez el és utána még elmegy világot látni. Jó, ha harmincévesen eszébe jut, hogy állandó partnert, ne adj’ Isten, házastársat keressen magának. A „mamahotelben” elég sokáig el lehet éldegélni, az előző generáció megteremtette a feltételeit.
A valamikori ifjúsági szervezetek (amelyek természetesen kommunisták voltak, mi mások lehettek volna) szétestek, és tömegméretekben semmi sem helyettesítette őket, holott ezek a szervezetek, bármi is a politikai megítélésük, a fiatalok együttlétét biztosították, ami ma hiányzik, és amit az internet nem pótol. Hasonlóképpen az egyetemi tanköröket felváltotta a kreditrendszer, megint csak szétdarabolva az egyetemi társadalmat. Valaha voltak nagyvállalatok fiatalok százaival, ma az emberek zöme kisvállalatoknál dolgozik, jó, ha akad egy fiatal számára néhány hasonló korú.
Az urbanizáció ugyancsak hozzájárult a teljes termékenységi ráta csökkenéséhez, ugyanis vidéken az elvárás, de a lehetőség is a nagyobb család irányába hatott. Megemlítendő a hosszú időn keresztül szedett fogamzásgátló is, ami után nem könnyű – már ha valaki akar – teherbe esni.
Azután itt van a létbizonytalanság. Valaha az állások stabilak voltak, és ha valaki megházasodott és bevállalt legalább két gyereket, az előbb-utóbb kapott egy tanácsi lakást, na persze panelt, de volt hol elkezdeni egy család közös életét (a hetvenes években Magyarországon évi nyolcvan-százezer lakás épült, 2016-ban kevesebb mint tízezer). És persze megváltozott az értékrend is. Ma az európai értékrend középpontjában az önmegvalósítás, a profittermelés, a karrier, a szexuális és hasonló kisebbségek állnak, a család legfeljebb akkor kap hangsúlyt, ha a migránsok családegyesítési kérelmeiről vagy a melegházasságról van szó.
Tudom, sok mindent, ami volt, nem lehet és nem is kell visszahozni, és semmiképpen sem szeretném, hogy bárki is írásomat egy öregember nosztalgiázásának lássa a fiatalságát jelentő régi szép idők felett. De a felvetett problémákra és még sok másra is, amelyek kifejtésére itt nem maradt hely, választ kell adnunk ahhoz, hogy Magyarország a harmadik évezredben is magyar ország maradjon.