Vélemény és vita
Csillagfényes szombat éj
Az oroszoknak csalódniuk kellett. Nem számoltak ugyanis ekkora fegyveres ellenállással
Október huszonhetedike, mint ma, akkor is szombatra esett. Magyarországon már öt napja lehullott az elnyomott emberek csuklójáról a félelem bilincse. S persze féltek, sokan féltek is. Mert lőttek. Felkelők kispuskákból, néhány golyószóróból, talán ha két ágyúból. S robbantak a Molotov-koktélok, lobbantak tüzek, nehéz szárnyakon az ég felé vette útját sok életre vágyó fiatal lélek, s már imádkoztak, sírtak anyák és testvérek, bárha visszatérhetnének. Az idegen hadsereg tankjai, ágyúi és katonái most is válogatás nélkül tüzeltek mindenre, ami mozdult, s a Körúton, nem messze a Nemzeti Színháztól egy lány lehanyatlott a rácsos erkélyen, s szép fényes szőke haja zászlóként lobogott még órákig a hűvös októberi szellőben.
Azon a szombaton hatalmas füstfelhő lepte el a Ferencvárost, égtek a raktárak, gyárak, s a halálos füst lomhán terjedt, beterítette a Józsefvárost is. A falakon jelszavak: „Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták.” A rádióban zavarba ejtően ismételgették: „Ne engedjétek a gyermekeiteket az utcára, az életüket fenyegeti veszély!” S olyasmit is, hogy az „ellenforradalmat” már leverték, s itt a perc, az utolsó, hogy a megtévesztett ifjúság letegye fegyverét. Mert aztán már nincs visszaút, hiába a kétely, akinél fegyvert, lőszert találnak, nincs irgalom. Átok és oltalom jegyben jártak, lány és fiú kezében a fegyver, a győzelemig, nem tovább.
Reggel megerősítették a kijárási tilalmat, de az emberek „kijártak”, kikandikáltak a kapualjakból. A felkelők fegyvert kerestek, asszonyok élelmet, szerelmesek egymás tekintetét, tolvajok prédát, bűnösök menekvést, bebörtönzöttek szabadulást. Mindenki talált valamit, még a politikusok is: lépre csalást, rémült futást, gúzsba kötött megoldást, kibontakozást. Valahogyan mindenki érezte a sok lappangó csapdát, a Corvin közben, a Széna téren, Debrecenben és Győrben. Az ujjak és a fegyver ravasza úgy forrt egybe, mint hurokban az állat félénk moccanása. Érzi, ha újra mozdul, a hurok szorulni fog. S mégis futni kell! Harcolni kell.
Pattanásig feszültek az idegek azon a szombaton. A kommunista párt szétesett. A hadsereg teljes bizonytalanságban. Kire lősz? Kinek a parancsára? Az oroszok maguk is csapdában. Csapataik bent Budapesten. Fogytán lehet a lőszerük, élelmük, meg aztán ötödik napja egy tankban kuporogni Budapest-dzsungel közepén? S a bennszülöttek még lőnek is. Az anyjuk keservit! Az országban mindenütt ledöntik a szovjet emlékműveket, leverik a vörös csillagokat, Rákosi-címereket. Megostromolják a fegyverraktárakat, a börtönökből kiengedik a politikai foglyokat. Munkástanácsokat, forradalmi bizottságokat alakítanak. Az üzemeket elfoglalták, sztrájkolnak. Az első követelés: az oroszok menjenek haza. Aztán a többi. Hajaj! Vidéken a nép az úr. Inkább, mint Budapesten. Bizony! Az ávósok felszívódtak, valahol meghúzzák magukat. De van, ahol még folyik a harc a „fegyveres polgári lakóssággal”.
Budapesten a Rákóczi út 76. sz. ház tetején nagyobb számú fegyveres ellenálló rendezkedett be, miként számos hasonló épületben. A Széna téri Gottwald Gyárban a felkelő fegyveres munkások elbarikádozták magukat. Így volt ez szerte a városban, a gyárakban. Jellemző volt, mint például a Soroksári úton, hogy a lakók napok óta az óvóhelyeken vészelték át az ostromot, mert a ház tetejére települt felkelőket folyamatosan lőtték a szovjet csapatok. Volt, ahol fegyveres harc nem volt, de lényegében az egész ország tűzharcban állt. A rossz lelkiismeret is dolgozott, ávósok vagy pártalkalmazottak lőtték főbe magukat.
Az oroszok budapesti bevonulása a saját elhatározásuk volt, de csalódniuk kellett. Nem számoltak ugyanis ilyen mértékű fegyveres ellenállással. Lényegében csapdába kerültek. A kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártjaként élte akkori végnapjait) egy része politikai megoldásban bízott (Nagy Imre, Kádár János), mások a brutális szovjet katonai fellépést sürgették (Földes László, Fehér Lajos). Voltak, akik fegyvert osztottak a munkásoknak, mondván, hogy jól ismerik a munkásosztályt, mert látták 1919-ben, mire képesek. „Nem kell félni fegyvert adni a munkások kezébe, ők tudni fogják, ki az ellenség…” – mondta Apró Antal. Mások már átmentek az oroszokhoz (Piros László, Gyurkó Lajos). Utóbbi ezen a szombaton parancsot adott, hogy Tiszakécskén a békés tömegbe lőjön a Magyar Néphadsereg vadászgépe. Az egyik pilóta géphibát jelentett, de a másik megtette. Tizenheten haltak meg és száztízen sebesültek meg a háromszori „rárepülésben”. Hogy a tábornok benzinkutasként végezte, a pilóta pedig „tisztázatlan körülmények közt” hunyt el? Ilyesmi minden maffia-családban megesik.
Vasárnap hajnalban Földes, Fehér, Czinege és mások kezdeményezésére magyar és szovjet csapatok támadást indítottak az ellenállás szíve, gócpontja, a Corvin köz ellen. De addigra sok minden történt. Nagy Imre (miniszterelnök) a támadást ellenezte. Lemondással fenyegetőzött. Sőt politikai fordulatot határozott el, egyetértésben Mikojan és Szuszlov Budapesten tartózkodó szovjet vezetőkkel, Kádár Jánossal és más kétkulacsos elvtársakkal. A támadás mégis megindult, de elakadt. A szovjet hadsereg még nem volt felkészülve a döntő csapásra. A légierő bevetését – vagyis Budapest bombázását – Nagy Imre már határozottan megtiltotta. Az adott körülmények közepette az orosz főparancsnok, Malinyin hadseregtábornok engedett. Ő már tudta, hogy megérkezett Szerov altábornagy, a KGB vezetője, s folyamatban van a mindent elsöprő támadás katonai feltételeinek megteremtése.
A kommunisták közül a politikai fordulatban talán Nagy Imre hitt egyedül. Egyedül is maradt. Talpnyalói, későbbi elárulói ott nyüzsögtek körülötte minden pillanatban. Később a perében is szembesülhetett néhányukkal. Bizony nem rá vetett ez rossz fényt, hanem rájuk. S főként gyilkosára, Kádár Jánosra. De azon a szombat éjszakán és vasárnap délelőttön valami olyasmi történt, amivel egy nép megdobogtatta az igaz emberek szívét szerte a világon. Ilyesmi csak szerelem és szabadság pillanatában lehetséges. Rakéták, bombák, fegyverek fenyegető árnyékában üzente a szabadságot. A szabadságot, amely riasztó volt Moszkvában, de sajnos Washingtonban, Párizsban és Londonban is. Hányszor riadtak már meg a mi szabadságunktól, küldetétes vágyainktól? Nem az emberek, mindig a hatalmasok. Hogy tud fájni nekik a mi szabadságunk máig is. De ezen a vasárnapon a The New York Times még azt írta: „Egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének.”
Hideg, barátságtalan idő volt október 28-án, de a magyar miniszterelnök tűzszünetet hirdetett. Amit eddig „ellenforradalomnak” hirdettek, azt nemzeti demokráciának mondta. Koalíciós kormányt alakított – volt kisgazdákkal is – és olyan szavakat használt, mint nemzet, függetlenség, szuverenitás és szocializmus (is). A kormányban sajnos a kommunista bűnszövetkezet legsötétebb alakjai is szerepeltek, mint Apró Antal, Münnich Ferenc, Kossa István. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedést. De az amnesztia, az ÁVH feloszlatása, az új Nemzetőrség, az orosz csapatok kivonása! Kossuth-címer, március tizenötödike nemzeti ünnep, s még béremelés is… Hiszen győzött a forradalom.
Vajon hányan voltak boldogok ezen a csillagfényes éjszakán, hűvös vasárnapon. Hányan álmodtak arról, hogy szabadon, szépen, mindenféle „őrszemek” nélkül élhetnek. S hogy az ország is, a hazánk is végre kikerül a hőskorok állandó tornyaiból és vermeiből, a magaemésztő véres zokogásból. Az új kormányra már aznap reagált az utca, volt aki örült, mások „Nagyimrov” – csak így hívták –, jó szándékát is kétségbe vonták. Az országba özönlöttek az újabb idegen csapatok. S azon a hétvégén, miként most is, nagyon elkélt a szelíd kérelem: adj Uram nyugalmat, vidámságot, szerelmet, gyermekben örökséget, s majd bölcsességet, csendességet, könnyű véget. Forradalmi üzenet ez, higgyék el, kivált a rengeteg forradalmat lejárató közhely és handabandázás hallatán, e mostani hűvös napokban.
Azon a szombaton hatalmas füstfelhő lepte el a Ferencvárost, égtek a raktárak, gyárak, s a halálos füst lomhán terjedt, beterítette a Józsefvárost is. A falakon jelszavak: „Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták.” A rádióban zavarba ejtően ismételgették: „Ne engedjétek a gyermekeiteket az utcára, az életüket fenyegeti veszély!” S olyasmit is, hogy az „ellenforradalmat” már leverték, s itt a perc, az utolsó, hogy a megtévesztett ifjúság letegye fegyverét. Mert aztán már nincs visszaút, hiába a kétely, akinél fegyvert, lőszert találnak, nincs irgalom. Átok és oltalom jegyben jártak, lány és fiú kezében a fegyver, a győzelemig, nem tovább.
Reggel megerősítették a kijárási tilalmat, de az emberek „kijártak”, kikandikáltak a kapualjakból. A felkelők fegyvert kerestek, asszonyok élelmet, szerelmesek egymás tekintetét, tolvajok prédát, bűnösök menekvést, bebörtönzöttek szabadulást. Mindenki talált valamit, még a politikusok is: lépre csalást, rémült futást, gúzsba kötött megoldást, kibontakozást. Valahogyan mindenki érezte a sok lappangó csapdát, a Corvin közben, a Széna téren, Debrecenben és Győrben. Az ujjak és a fegyver ravasza úgy forrt egybe, mint hurokban az állat félénk moccanása. Érzi, ha újra mozdul, a hurok szorulni fog. S mégis futni kell! Harcolni kell.
Pattanásig feszültek az idegek azon a szombaton. A kommunista párt szétesett. A hadsereg teljes bizonytalanságban. Kire lősz? Kinek a parancsára? Az oroszok maguk is csapdában. Csapataik bent Budapesten. Fogytán lehet a lőszerük, élelmük, meg aztán ötödik napja egy tankban kuporogni Budapest-dzsungel közepén? S a bennszülöttek még lőnek is. Az anyjuk keservit! Az országban mindenütt ledöntik a szovjet emlékműveket, leverik a vörös csillagokat, Rákosi-címereket. Megostromolják a fegyverraktárakat, a börtönökből kiengedik a politikai foglyokat. Munkástanácsokat, forradalmi bizottságokat alakítanak. Az üzemeket elfoglalták, sztrájkolnak. Az első követelés: az oroszok menjenek haza. Aztán a többi. Hajaj! Vidéken a nép az úr. Inkább, mint Budapesten. Bizony! Az ávósok felszívódtak, valahol meghúzzák magukat. De van, ahol még folyik a harc a „fegyveres polgári lakóssággal”.
Budapesten a Rákóczi út 76. sz. ház tetején nagyobb számú fegyveres ellenálló rendezkedett be, miként számos hasonló épületben. A Széna téri Gottwald Gyárban a felkelő fegyveres munkások elbarikádozták magukat. Így volt ez szerte a városban, a gyárakban. Jellemző volt, mint például a Soroksári úton, hogy a lakók napok óta az óvóhelyeken vészelték át az ostromot, mert a ház tetejére települt felkelőket folyamatosan lőtték a szovjet csapatok. Volt, ahol fegyveres harc nem volt, de lényegében az egész ország tűzharcban állt. A rossz lelkiismeret is dolgozott, ávósok vagy pártalkalmazottak lőtték főbe magukat.
Az oroszok budapesti bevonulása a saját elhatározásuk volt, de csalódniuk kellett. Nem számoltak ugyanis ilyen mértékű fegyveres ellenállással. Lényegében csapdába kerültek. A kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártjaként élte akkori végnapjait) egy része politikai megoldásban bízott (Nagy Imre, Kádár János), mások a brutális szovjet katonai fellépést sürgették (Földes László, Fehér Lajos). Voltak, akik fegyvert osztottak a munkásoknak, mondván, hogy jól ismerik a munkásosztályt, mert látták 1919-ben, mire képesek. „Nem kell félni fegyvert adni a munkások kezébe, ők tudni fogják, ki az ellenség…” – mondta Apró Antal. Mások már átmentek az oroszokhoz (Piros László, Gyurkó Lajos). Utóbbi ezen a szombaton parancsot adott, hogy Tiszakécskén a békés tömegbe lőjön a Magyar Néphadsereg vadászgépe. Az egyik pilóta géphibát jelentett, de a másik megtette. Tizenheten haltak meg és száztízen sebesültek meg a háromszori „rárepülésben”. Hogy a tábornok benzinkutasként végezte, a pilóta pedig „tisztázatlan körülmények közt” hunyt el? Ilyesmi minden maffia-családban megesik.
Vasárnap hajnalban Földes, Fehér, Czinege és mások kezdeményezésére magyar és szovjet csapatok támadást indítottak az ellenállás szíve, gócpontja, a Corvin köz ellen. De addigra sok minden történt. Nagy Imre (miniszterelnök) a támadást ellenezte. Lemondással fenyegetőzött. Sőt politikai fordulatot határozott el, egyetértésben Mikojan és Szuszlov Budapesten tartózkodó szovjet vezetőkkel, Kádár Jánossal és más kétkulacsos elvtársakkal. A támadás mégis megindult, de elakadt. A szovjet hadsereg még nem volt felkészülve a döntő csapásra. A légierő bevetését – vagyis Budapest bombázását – Nagy Imre már határozottan megtiltotta. Az adott körülmények közepette az orosz főparancsnok, Malinyin hadseregtábornok engedett. Ő már tudta, hogy megérkezett Szerov altábornagy, a KGB vezetője, s folyamatban van a mindent elsöprő támadás katonai feltételeinek megteremtése.
A kommunisták közül a politikai fordulatban talán Nagy Imre hitt egyedül. Egyedül is maradt. Talpnyalói, későbbi elárulói ott nyüzsögtek körülötte minden pillanatban. Később a perében is szembesülhetett néhányukkal. Bizony nem rá vetett ez rossz fényt, hanem rájuk. S főként gyilkosára, Kádár Jánosra. De azon a szombat éjszakán és vasárnap délelőttön valami olyasmi történt, amivel egy nép megdobogtatta az igaz emberek szívét szerte a világon. Ilyesmi csak szerelem és szabadság pillanatában lehetséges. Rakéták, bombák, fegyverek fenyegető árnyékában üzente a szabadságot. A szabadságot, amely riasztó volt Moszkvában, de sajnos Washingtonban, Párizsban és Londonban is. Hányszor riadtak már meg a mi szabadságunktól, küldetétes vágyainktól? Nem az emberek, mindig a hatalmasok. Hogy tud fájni nekik a mi szabadságunk máig is. De ezen a vasárnapon a The New York Times még azt írta: „Egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének.”
Hideg, barátságtalan idő volt október 28-án, de a magyar miniszterelnök tűzszünetet hirdetett. Amit eddig „ellenforradalomnak” hirdettek, azt nemzeti demokráciának mondta. Koalíciós kormányt alakított – volt kisgazdákkal is – és olyan szavakat használt, mint nemzet, függetlenség, szuverenitás és szocializmus (is). A kormányban sajnos a kommunista bűnszövetkezet legsötétebb alakjai is szerepeltek, mint Apró Antal, Münnich Ferenc, Kossa István. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedést. De az amnesztia, az ÁVH feloszlatása, az új Nemzetőrség, az orosz csapatok kivonása! Kossuth-címer, március tizenötödike nemzeti ünnep, s még béremelés is… Hiszen győzött a forradalom.
Vajon hányan voltak boldogok ezen a csillagfényes éjszakán, hűvös vasárnapon. Hányan álmodtak arról, hogy szabadon, szépen, mindenféle „őrszemek” nélkül élhetnek. S hogy az ország is, a hazánk is végre kikerül a hőskorok állandó tornyaiból és vermeiből, a magaemésztő véres zokogásból. Az új kormányra már aznap reagált az utca, volt aki örült, mások „Nagyimrov” – csak így hívták –, jó szándékát is kétségbe vonták. Az országba özönlöttek az újabb idegen csapatok. S azon a hétvégén, miként most is, nagyon elkélt a szelíd kérelem: adj Uram nyugalmat, vidámságot, szerelmet, gyermekben örökséget, s majd bölcsességet, csendességet, könnyű véget. Forradalmi üzenet ez, higgyék el, kivált a rengeteg forradalmat lejárató közhely és handabandázás hallatán, e mostani hűvös napokban.