Cserebere

Még akkor sem, ha nyomtatásban, papíron, feketén-fehéren látja maga előtt a betűket: hát hiszen megjelent, nyilvánosságra került, bárki hozzáférhet, hát akkor…?
Vannak kivételek.

Hogy üdvösek-e, vagy sem, annak eldöntését egyelőre azt az olvasóra bízom.
„Módosulhat Szlovákia és Magyarország határa” – olvashattuk a címet a Napi Gazdaság június 1-jei számában.

A váratlan, nagy és világot rengető dolgok végső soron mindig szinte észveszejtő módon hétköznapiak. Cs. Szabó László leírta, hogy amikor 1940. augusztus 30-án délben hallgatta a rádióban a második bécsi döntés által kijelölt új határokat, amelyek később országos méretű, azóta is alig felülmúlt össznemzeti eufóriát okoztak – hiszen Erdélyről, a magyarság Szentföldjéről volt szó –, először alig érzett valamit. „Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme… Erőltettem, hogy valami eszembe jusson… Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre.” Azt már nem is idézem inkább, mit írt két évvel korábban, 1938 novemberében a Tolnai Világlapja („ünnep van, húsz év után az első igazi, örömteli nemzeti ünnep, leomlott a trianoni börtön fala, megnyílt a határ és honvédeink…”). Álmodnék?

Továbbolvastam.

És közölhetem: minden eurokon­form, a felelőtlen, vadnacio­nalista-soviniszta-irreden­ta-masi­nisz­ta ka­-
landoktól bennünket óvó, jól nevelt elme végképp megnyugodhat a trianoni, pontosabban a Szent és Sért­hetetlen és Emlegethetetlen 1947-es párizsi határokon innen és túl. Egészen másról van szó. Végtelen megkönnyebbülésükre. Ne reménykedjünk, még holmi zsurnalisztikus játékból sem. (Hiába, ezek az irredenta magyarok tulajdonképpen javíthatatlanok, tudják a jó strasbourgi meg brüsszeli atyafiak.) De, mint mondám, nyugalom: a szocializmusban és a kapitalizmusban egyaránt jó barát és jó szomszéd és minden egyébben egymásnak egyfolytában kellemkedő szlovák–magyar (román–magyar, szerb–magyar) relációban az égvilágon semmi baj sincs. (Most sem, mint 1945 óta szinte soha.) Mert ímhol az iromány folytatása: „Magyarország és Szlovákia mintegy tizenhét hektárnyi területet cserélhet ki egymással a közeljövőben.”

„Cserebere, fogadom…” – a mondóka folytatását ismerjük.

Egykoron „lakosságcserét” akartak – kitelepítést, és helyette állati sorba taszították az embereket. Most beérik – bocsánat: beérjük! – területcserével. (Cserebere, fogadom… )

„A készülő területcserét vízgazdálkodási okok és a folyó (az Ipoly – a szerző megj.) állapotában bekövetkező változások indokolják, és a tervezet célja, hogy mindkét ország területén megkönnyítse a csatornahálózatok működését.”

Ennyi. Ez minden, hölgyeim és uraim.