Csendes fönségesség

Jó ősszel itthon barangolni. Velencében, Bécsben, Prágában ilyenkor sem csökken a turisták tömege – sőt egy kicsit már Budapesten sem –, de a magyar vidéken mintha hűvösebb, sötétebb lenne. Mintha bedeszkázták volna az ablakokat, sötéten merednek a kihalt utcákra. Falvakról és kisváro­sokról beszélek, ahol az emberek behúzódnak zugaikba, sokan egyedül maradva, csak egy szobát fűtve, múlton merengve, messze futott gyermekükre, alig látott unokáikra gondolva. Félve is hidegtől, nélkülözéstől, betegségtől, a szomszéd utca rabló ricsajától. Az épületek is mintha elárvultak volna, sok a lakatlan ház, a kihalt porta, üresen állnak az egykori paloták, középületek, boltok. Sok helyen elnéptelenedtek a vasútállomások, a templomok kapuja bezárva, egykori iskolák folyosóin csend és homály. Elgazosodott parkok, kiszáradt fák az utak mentén, elapadt patakok, gigantikus szeméttelepek, amelyekről a szél beteríti a mezőt műanyag zacskókkal.

Jó ősszel itthon barangolni. Látható, hogy sokan feladták már. Elmenekültek, ha tudtak, vagy csak pergetik napjaikat valami ősi fatalizmussal: majd csak lesz valahogy, olyan sose volt még, hogy sehogyan se lett volna. De már látható, hogy sokan újrakezdik. Mégis! Ezért jó faluról falura, városról városra járni, megtudni, hol van élet. Fontos, hogy ne a semmiről kelljen újrakezdeni. Hogy a család ne szakadjon szét végleg. Hogy a kultúra, a tudás ne tűnjön el örökre, a ház se omoljon össze, a patak se száradjon ki. Már nem kell sok idő, és legyűrjük a pusztulás halotti csendjét, ostoba ricsaját. Felismerik a fiatalok, hogy mi az élet valódi értelme, s azt is, hogy a világnak egészen kiváló helye ez a mi országunk s általában a Kárpát-medence, ahol élünk. És nem azért, mert dúskálunk a minden értelmet nélkülöző anyagi javakban, hanem mert meg tudjuk becsülni a valódi értékeket. Egy karéj kenyeret is, egy pohár bort, egy szépen csengő hangot is, dalt, táncot, verset, az egyházból kiszűrődő imát, iskolából hallatszó zsivajt, a földekről a traktorok morajlását. Egykori szerelmünk szemében a hűvös vonzást, barátunk kézfogásában szemrehányásunk csillapítását. És főképp a gyerekszobából hallatszó kedves gőgicsélést, ami ezerszer nagyobb örömet szerez, mint bármely konzumélmény, mert száz éjszaka keserves sírása, virrasztása áll mögötte.

Jó ősszel barangolni itthon, mert bár behúzódva, félve, magányosan is, de él a nép. Még megvan. Az elmúlt fél évszázad tatáros-törökös elnéptelenedése után újra gyógyítani akarja lelkét. Belakja újra az országot. Itt vannak a sokat látott asszonyok és férfiak. Látták a világháborús poklot, látták a minden faluban basáskodó „fiók-Rákosikat ”, látták a forradalmat és annak elárulását, túlélték a hínáros Kádár-kort, a félszeg rendszerváltást, sőt még Bokros Lajost és Gyurcsány Ferencet is.  

El tudják mondani az unokáknak, hogyan is volt. De azt kérdezik itt is ott is ahol járok: hol vannak a fiatalok? Hol vannak az unokák? És valóban: ez a legfontosabb kérdés. Hol van a magyar fiatalság? Már amelyik megszületett. Mert a pusztulás halotti csendjének következménye, hogy a bölcső mellett mégsem állhatott ott a család. Ebben cinkos volt az elmúlt fél évszázadban világnézettől függetlenül számos csalárd banda. Az a típus, amelyiknek mindegy, hogy milyen ideológiát használ vagy váltogat, mert nem hisz a jövőben. Semmi nem érdekli, sem hite, sem felelőssége. Ez az a típus, amely a mások vérével, verejtékével összeharácsolt anyagi vagyont vagy hatalmi emlékezetet könnyű kézzel odadobja az igazság pillanatában. Amikor nincs tovább. Magyarázkodik vagy sem, mindegy. Istene a pénz és a hatalom. Túl sok ilyen álprófétával volt dolgunk az elmúlt században. Felismerjük már a belül üres vigyorrá dermedt mosolyt.
Jó ősszel barangolni itthon, mert tudjuk, hogy a legnagyobb gyalázatosságra e hitetlen világ önjelölt prófétái képesek. Az ebül szerzett pénz ugyanolyan kihívóan elszabadítja, elszemteleníti gazdáit, mint az ebül szerzett hatalom. Az ilyen eredetű pénz és hatalom degenerál. Főleg a spekulációkkal, csalással, hazugsággal, erőszakkal, árulással szerzett pénz és hatalom. Ez nem hisz az örökké áramló időben. Nem hisz a teremtésben, nem hisz a Teremtőben, nem hisz a felelősségben és a számadásban, nem hisz a gyermekben. Legfeljebb a meghamisított adóbevallásokban. De a gyermek mégis megszületik!

Jő ősszel barangolni itthon, megtudakolni, egyáltalán van-e valaki még itthon. A kisváros főterén dél körül egy lélek sincs. A kastélyban múzeum, de mintha nem is örülnének a látogatónak. Oldalt a fal mellett macskáknak kitett maradék. Éber őr siet utánunk, tán a falatot félti? A szemközti kolostorban élnek-e ferences testvérek? Belépni tilos, de nagy rakás tűzifa van a fészerben. Az egykori díszes középület üresen áll. Ügyészség volt, aztán téesziroda. Besurranok a kitört emeleti ablakon. Tető alól galamb rebben. Látom a történelmet. Kihallgatás után egy orvvadász egykedvűen maga elé mered. A szavakkal keservesen küszködő téeszelnök szinte könyörögve néz rám. A nagyságos fejedelem az ablakból a kurucai felé int. A tűztorony, amely pisai módra megdőlt, mintha roppant volna egyet most, hogy megélénkült a szél. Vagy talán csak rám várt? Az étteremben egy palóc úgy hadar, hogy szlováknak értjük magyar szavait. A katolikus templomból néhány fiatal jön ki, de rázárják az ajtót az Úrra. De egy istenkéz kinyitja még ma!
Jó ősszel barangolni itthon, mert az ember teljesen egyedül lehet városok, falvak főutcáján. Rohanó lárma nélkül bámulhat le az apátság mellől, keresve csillagok tükörképét a sötét vízen, bójafények ragyogását szépséges, sejtelmes égen. Majdnem minden megvan még! A csillagok bizonyosan. Az utak mentén a fasor is, csak pótolni kell a kiszáradt diófákat, gesztenyéket, patak mentén a jegenyéket, és ráütni azok kezére, akik láncfűrésszel közelítenek. Megroggyanva, de még állnak a kastélyok. Nem tudjuk mire használni őket?

Most még. Akkor is óvjuk! Nem értjük őseink zengő dalait? Akkor is óvjuk. Nem értjük elődeink gondolatait? Akkor is őrizzük meg. Felesleges tehernek tűnik örökségünk, megannyi könyvtár, levéltár, képtár, múzeum anyaga? Akkor is óvjuk! Eszmék, tárgyak, dallamok, illúziók, küldetések, álmok: elillantak, elmúltak, feleslegessé váltak. Akkor is óvjuk meg! Mert sohasem tudhatjuk, hogy a jövő generációi, a most születő ifjúság melyik dalt érzi majd magáénak, melyik házat, milyen ligetet, fasort. Melyik eszmét, érzést, színt, rokont, őst? Sohasem tudhatjuk, hogy a holnap születő gyermek – aki biztosan megszületik – kiben-miben találja majd meg ideálját. Melyik vízimalom kereke indul majd újra, ha a patakba visszaszökik a friss víz?

A pénz és a hatalom mindig vonzó lesz. De hasznos csak az, amelyik Clio-zengzetű kultúrát és értelmes munkát, tisztes megélhetést teremt. Az a nemzet lehet sikeres, amely rá tudja kényszeríteni a pénzt és a hatalmat ennek szolgálatára. Az utcák sok helyen még mintha néptelenek lennének. Főleg esős, novemberi estéken. De nem marad így. Felismerjük majd, nem is sokára, hogy micsoda kincs megszabadulni a pusztulás halotti csendjének kiábrándító ürességétől. S akkor majd köszönet illeti azokat, akik megőrizték örökségünket. Akkor újra milliónyi magyar fiatal lel otthonra éppen itthon, a legjobb helyen. Most még megpróbálnak halálra fárasztani, hogy adjuk fel. Még nagy a baj. A kis jó szándékok, kis lépések nem elegendőek. Radikálisan kell tudatnunk, hogy a gyalázás és a tömjénezés is lepereg rólunk. Hátha ezt megérzi végre valaki. Még sokakat elvakít az üveggyöngycsillogás. De már egyre többen ismerik a csendes fönségesség érzését. Ezért jó itthon barangolni hűvös őszi napokon.