Domonkos László

Vélemény és vita

Csendes csodák előérzete

Történjék bármi a már nagyon is közeli és a távolabbi jövőben: a csendes csodák a lánggal – a harmadik, a negyedik, az ikszedik – jelen vannak, és teszik a dolgukat

Tizenhat éves történet.

A 2002-es választások után tízéves kisfiam, látva tartós, enyhén szólva nem éppen virágos jókedvnek nevezhető kedélyállapotomat, vigasztalóan csak ennyit mondott: Ne búsulj, apa, Orbán Viktor úgyis visszajön! (A mondat azután a helyzetet elemző, a Nyugati Magyarság soron következő számában megjelent írásom mottójaként is felhasználtatott.)

Az a drága mondat a következő nyolc esztendőben sokszor visszacsengett bennem. Ki tudja, miféle tudatalatti, a felködlő távoli múltba vesző reminiszcenciák hathatnak a gyermeklélekre? Még a réges-régi dal is eszembe jutott – Magyarországon 1945 után csakis és kizárólag A tizedes meg a többiek című filmben volt hallható, egy rövidke részlet erejéig – az egykori nagy háborús sláger, Ráday László Ne sírj utánam, kedvesem című dala: „Ne sírj utánam, kedvesem, / várj otthon rám türelmesen, / magyarhoz nem való a könny, / Nagy István úgyis visszajön…”

Aztán egy most elkészült film láttán mindez megint, újult erővel előtérbe került. Mint ami hetek óta itt kering körülöttünk, a magyar légtérben. Miközben Jelenczki István Öröktűz című kétrészes portréfilmjét, a két háború közötti erdélyi magyar irodalom ragyogó lírikusának, Reményik Sándornak méltó emléket állító munkáját néztem, belém hasított a programadó két nagy versszak: „Testvérem, bizony nem élünk jól mi, / Nem apáinknak tetsző életet. / De aki másképp tehetne helyünkben, / Az vesse ránk az első követ! / Minden percünk kínzó kiegyezés: / Ahogy lehet… / Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, / S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, / Szikrát tűzből, cseppet a folyóból, / A töredéket eltört mondatodból, / Minden megmaradt árva keveset: / Ahogy lehet…”

Kavarog, tobzódik körülöttünk minden, kampány van, és eszembe jut, hogy sok éve annak is, hogy a páromtól a Csendes csodák című Reményik-kötetet kaptam ajándékba, s ugyanaz volt mottója, ami most a filmnek: „Egy lángot adok, ápold, add tovább…”

Azt hiszem, a tízéves Domonkos Dani mondatától nagyjából errefelé, ebbe az irányba kanyarog – vezet! – az út. Mert 2002 kísért, barátaim.

A végkifejlet persze nem lehet – nem is lesz – ugyanaz, de sajna, túlontúl sok dolog párhuzama nagyon is stimmel; annyira, hogy az analógiák mázsás súlyát a földre dobva, ideje végre felszabadultan megpihennünk kissé.

Csendes csodák előérzetében, igen.

A folyamatosan depressziójával küzdő Reményikről azt írja az újjászületett Erdélyi Szépmíves Céh által 1998-ban kiadott emlékkönyvben a kiváló irodalomtörténész, Jancsó Elemér, hogy „húsz éven át vigasztalt, megtartott, utat mutatott”, és „költészete mélyértelmű és elválaszthatatlan találkozás volt szenvedésben magánossá lett költő és a mindenkitől elhagyott, magánosságában szenvedő erdélyi magyarság között”. Ugyanakkor „az új és felemelkedő magyarság ma is csak azon az úton lehet naggyá, melyet költészete számára kijelöl”. Ez a végtelenül érzékeny, nagyszerű költő – első számú csendes csoda – a legnagyobb magyar harcosok egyike volt, akik valaha tollal küzdöttek a sötétbe boruló Kárpát-medencei csatatereken. Reményik Sándor pontosan tudta – második csendes csoda –, hogy Nagy István (Orbán Viktor stb.) úgyis visszajön: a Fennvaló megadta neki, hogy megérte 1940 szeptemberének gigászi diadalát, és abban a tudatban halhatott meg, hogy az igazság, amiért szenvedett és vívott, legalább tekintélyes részben helyreállt a magyar glóbuszon. (Akárcsak az én, igazi fegyverrel küzdő Maderspach Viktor-hősöm, akinek nagyjából ugyanekkor ugyanez a végzet jutott.) A filmből kiviláglott: Reményik, aki közvetlenül Trianon után köztudottan a Végvári néven széltében-hosszában terjesztett versek szerzője, valóban a megszállt végvár vitéze volt – versei a széttört magyar kard darabjai.

Történjék bármi a már nagyon is közeli és a távolabbi jövőben: a csendes csodák a lánggal – a harmadik, a negyedik, az ikszedik – jelen vannak, és teszik a dolgukat. Reményikkel szólva: „Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.” Voltaképpen ennyi az egész. És semmi ok a kétségbeesésre. Még ha balsejtelmeink (is) vannak, akkor sem. Mert magyarhoz nem való a könny. És úgyis visszajön.