A nagy garral bizonykodókat, akik szerint lám, Kárpátalján legalábbis kétszázötven-háromszázezer magyar él (örüljünk, ha a kétszázezret eléri a számuk), hogy mi, magyarok minimum a csiszolt kőkorszak óta egyfolytában a Kárpátok karéjában élünk, és nyelvünk a világ legősibb, legalap-alap-alapabb ősnyelve, és hogy Jézus Krisztus is magyar volt – Trianont pedig ledöntjük, (különben is – őrületes baromság – „lejárt” vagy rövidesen lejár az érvényessége), megindulnak hős seregeink, majd odalenn az Al-Dunáig és északon a lengyel határig legázolják a gaz tolvajok hadait, és helyreáll az ezeréves Szent István-i birodalom.
Derék ködevőink nemcsak arról feledkeznek meg, hogy magyar hadsereg egészen a legutóbbi időkig jó ha jelképesen létezett, és bár az utóbbi időben örvendetes változások vannak kezdődőben hős seregeinket illetően, ezt már Horthy Miklós is pontosan felismerte, minimum egy győri program nagyságrendű és időtartamú-igényű szervezési-fejlesztési „projektre” van szükség. Megfeledkeznek arról a pofonegyszerű tényről is, amit Püski Sanyi bátyánk annak idején úgy fogalmazott meg: a baj ott kezdődik, hogy nem tudjuk belakni a Kárpát-medencét. A nemrégiben az öröklétbe távozott barátom, Juhász Gyuri egyik kedvenc példázata volt: Trianon után az összetákolt Jugoszlávia Koszovó tartományában nagyjából ugyanannyi – szűk félmillió – albán élt, mint amennyi magyar az elszakított Délvidéken. (Hisszük vagy sem: a magyarok pár tízezerrel még többen is voltak.) Tessék megnézni a mai lakosságlétszámokat!
Etnikai alapon ma legfeljebb a Csallóköz, Felvidék és Kárpátalja vékonyka határmenti szegélye, a Partium egy része, a reménytelenül távoli Székelyföld meg Észak-Bácska keleti fele jöhetne szóba, és nemigen volna jobb a helyzet a teljesületlenség egészével kecsegtető, vágyálomként oly ígéretes magyar területi autonómiák esetében sem.
Illyés Gyulának van egy mostanában nemigen emlegetett-idézett, csodálatos verse – egyik legmegragadóbb, legkedvesebb költeménye, melyben a költő a vonaton utazik, és elnézeget egy fiatalasszonyt. „Nézem úti tájként / a szelíd / nőn a tegnap és ma /jegyeit. / Jár szemem a terhes / kicsi nőn / s azt gondolom, itt megy / a jövőm. / Visz tovább egy népet: / eltakart csempészáruképp hoz / egy magyart.”
Valamikor 2003-ban, szerelmes lévén, elküldtem szerelmem várandós fiatalasszony lányának ezt a verset, Illyés Szekszárd felé című kis remekét. Mit mondjak, nem arattam osztatlan sikert. Nem, nem mintha gyerekellenesek vagy érzéketlenek lettek volna, dehogy, sőt. Az a fajta érzéketlenség akkor már jó ideje nagyon is általános volt a magyar világban, főleg ami az elszakított területekre „csempészáruképp hozandó kis magyarok” – meg az akkorra már mintha több ezer éves távlatba csúsztatott-manipulált trianoni nemzetgyilkossági kísérlet – ügyeit illette. A közönyös nemtörődömség egyfelől persze ekkorára már nagyon is érthető: az elcsatolt vidékekről érkezők, és ilyen minőségükben megismertek tetemes részének riasztó elbalkanizálódottsága, durvaságuk, gátlástalanságuk, antikollegiális, „nyomulós” önzésük és hasonló megnyilvánulásaik jócskán tehetnek erről. Hosszú-hosszú évek Duna tévés tapasztalatainak birtokában ezt csak megerősíthetem…
Más kérdés, hogyha Illyés, mondjuk valamikor az ötvenes évek legelején, valahol Szeged és Hódmezővásárhely között nézegeti el a vonaton a terhes kicsi asszonyt, meglehet, „éppen talán anyámat látta” , láthatta volna, akiben „benne él talán, ki/ engemet/ holtomban is meg-meg-/ emleget”. Miként ama, akkoriban a világrajövetelt váró magzat is idővel, lám, meg-megemlegeti Gyula bátyánkat, aki pontosan tudta, hogy bizony akár csempészáruképp kell, kellene hozni sok-sok kis magyart. Többet és még többet. És itt és így érkezünk el a ködevőktől a nemzeti búsongáson, az emléknapokon és a nemzeti összetartozás napján át a legfőbb lényegig: ha majd a magyar anyák teleszülik a Kárpát-medencét Beregszásztól Kolozsvárig, Zentától Losoncig és tovább – lesz miről beszélnünk.
Gyanítom, akkor fogják majd igazán megérteni Illyés versét és a koszovói albán példázatot is. (Koszovóban 2014-ben az átlagéletkor huszonhét év volt.) Ki-ki gondolja tovább, ahogyan akarja. Az viszont biztos: ezért lehet legalább kicsit vidámabb az ember, ha három-négy gyerekkocsis asszonyt is lát egyetlen 7-es buszon és, ha keresztelőn vehet részt gyönyörű kalotaszegi református vagy hétköznapian rusztikus bácskai katolikus templomban, nyárelő, elmúlt június 4-e, igaz – de ott a csöpp kis magyar. Csempészáruképp akár.