Vélemény és vita
Csapataink harcban állnak
Az amerikai merkantilista érdekérvényesítés negatív hatásai elsősorban Európát érintették
Szent Ágoston (354–430) meséli az Isten városa című művében, hogy Nagy Sándor elé egy kalózt állítottak, és amikor Sándor számon kérte, hogy „mi jognál fogva nyugtalanítja a tengert”, a kalóz bátran válaszolt: „Ugyanannál, a melynél fogva te az egész földkerekséget; de minthogy én ezt csak kicsi hajómmal teszem, rablónak neveztetem; te pedig, mivel nagy számú hajóiddal, fejedelemnek”. Az idézet a Pesti Növendékpapság Egyházirodalmi Iskolája által 1859-ben kiadott – a könyv magyar fordítását tartalmazó – kiadványából származik, de talán jobban ismerős Faludy György Villon-átköltéseiből (Diomedes meséje).
A témát Noam Chomsky is feldolgozta a Kalózok és uralkodók, régiek és újak: nemzetközi terrorizmus a való világban (Pirates and Emperors, Old and New: International Terrorism in the Real World) című könyvében, amelyben az Egyesült Államok közel-keleti katonai akcióit tárgyalja, és feltárja, hogy a média hogyan manipulálja a közvéleményt a terrorizmus meghatározásában. Ha nagyhatalmak támadnak meg gyengébb országokat, az magasabb erkölcsi eszmék jegyében fogant jogos beavatkozás, ha a megtámadottak visszavágnak – például katonai erő híján öngyilkos merényletekkel –, az terrorizmus.
Erre legutóbb ifjabb Robert Kennedy, a meggyilkolt szenátor fia mutatott rá a Politico hírportálon nemrég megjelent, Miért nem akarnak bennünket az arabok Szíriában? (Why the Arabs don’t want us in Syria) című cikkében, és válaszként sorra vette az Amerikai Egyesült Államok elmúlt hatvan évben történt közel-keleti beavatkozásait. Ez a sor hosszú, kezdve az CIA által szervezett 1953-as iráni puccstól (amellyel az amerikaiakkal együttműködő Reza Pahlavit segítették hatalomra) az iraki háborún keresztül egészen a szíriai ellenzék elmúlt években történt felfegyverzéséig.
Kennedy szerint mindez elsősorban a kőolajforrások miatt történt: „Az elmúlt hét évtizedben a Dulles testvérek, a Cheney-féle banda, a neokonok és hasonszőrűek eltérítették az amerikai idealizmust, és a mi katonai s hírszerzési apparátusunkat a nagy korporációk és különösen az olajtársaságok, valamint katonai szállítók merkantilista érdekeinek szolgálatába állították, ami szó szerint öldöklővé tette ezeket a konfliktusokat. Itt az ideje, hogy az amerikaiak ebből az új imperializmusból visszafordítsák Amerikát az idealizmus és a demokrácia felé. Hagynunk kell az arabokat, hogy irányítsák Arábiát, és az energiánkat a hazai nemzetépítés nagy célja felé kell fordítanunk.”
Az amerikai merkantilista érdekérvényesítés negatív hatásai azonban elsősorban Európát érintették, mégpedig a terrorizmus térnyerése és az utóbbi évek tömeges bevándorlása formájában. A konfliktusok halálos áldozatait tekintve azonban még mindig sokkal jobban állunk. Az európai áldozatok száma mindössze néhány százra tehető, míg a közel-keleti polgári lakosság veszteségét több százezer főre, sőt egyes elemzések millió felettire becsülik. A legnagyobb emberveszteség Irakot érte, ahol a civil áldozatok számát – széles skálán – százezertől másfél millióig becsülik. Ha ennek középérté-két, néhány százezer főt fogadjuk el jellemzőnek, nem tévedhetünk sokat. Az afganisztáni Tartós Szabadság hadművelet civil áldozatainak száma mintegy huszonhatezer lehet, a líbiai beavatkozásé több ezerre tehető, a szíriai háborúban eddigi kétszázötvenezerre becsülik az elesettek számát. És akkor még nem számoltunk a sebesültekkel és azzal, hogy a nevezett háborúk folytán milliók váltak földönfutóvá, és egy részük Európa felé vette útját.
Nem kisebb tragédia, de ezek a számok mellett eltörpül a terrorizmus európai áldozatainak száma. Ezek az akciók kezdetben „bennszülött” eredetűek, helyi érdekűek voltak: az európai szélsőbal- és szélsőjobboldali mozgalmak, mint az olasz Vörös Brigádok és Ordine Nuovo, vagy a francia Action Directe, továbbá szélsőjobboldali szervezetek és személyek öltek meg – ideológiai meggondolásokból – embereket. Az elmúlt ötven évben mintegy háromszázhetven ember esett áldozatul az európai szélsőbal- és szélsőjobboldali politikai terrorizmusnak. Ezek közül kiemelhető az olasz Nuclei Armati Rivoluzionari 1980-as bolognai robbantása (nyolcvanöt halott) és a norvég Anders Breivik 2011-es oslói merénylete (hetvenhét áldozat).A nacionalista eredetű merényletek áldozatainak száma (ETA, IRA) mintegy ötvenre tehető. Külföldi vonatkozásúak az örmény nacionalisták törökök elleni merényletei (huszonhat áldozat) és a palesztin szervezetek (főleg az Abu Nidal) zsidók elleni támadásai (hetvenhárom áldozat).
A legtöbb áldozatot azonban az arab vallásos vagy nacionalista szervezetek (al-Kaida, Iszlám Dzsihád, Iszlám Állam) merényletei követelték a földrészen, amelyekben mintegy félezerre tehető a halottak száma. Ez utóbbi terrorakciók az elmúlt bő évtizedre koncentrálódnak, mutatva szoros kapcsolatukat az Egyesült Államok és európai szövetségesei által kezdeményezett közel-keleti háborúkkal.
A számokból és az elkövetés módjából világosan látszik, hogy az utóbbi évtizedben aszimmetrikus háborús konfliktus alakult ki: az amerikai és európai (főleg angol) haderő reguláris erőkkel támadja a közel-keleti országokat, vagy avatkozik be azok belső konfliktusaiba, míg ezen országok lakosságának vallásos és/vagy nacionalista szervezetei öngyilkos akciókkal vágnak vissza. Ebben a helyzetben a határőrizet erősítése az európai biztonság megteremtésének szükséges, de nem elégséges feltétele. Ha Európa – amerikai szövetségesével együttműködve – nem lesz képes helyreállítani azon közel-keleti tagállamok politikai stabilitását, amelyek destabilizálásához katonai beavatkozásával maga járult hozzá, akkor bármely biztonsági intézkedések esetén sem várható, hogy a terrorfenyegetettség csökkenjen.
Jó tanácsként – a megoldás érdekében – talán érdemes lenne mihamarabb megfontolni Noam Chomsky javaslatát: „Mindenki aggódik amiatt, hogy hogyan lehetne megállítani a terrorizmust. Nos, ennek egy nagyon könnyű módja van: nem kell benne részt venni”. Vagyis az európai biztonság megteremtésére irányuló első lépés az lehet, ha felhagyunk a közel-keleti háborúinkkal és a helyi konfliktusok fegyverekkel vagy anyagi erőforrásokkal történő támogatásával.
A témát Noam Chomsky is feldolgozta a Kalózok és uralkodók, régiek és újak: nemzetközi terrorizmus a való világban (Pirates and Emperors, Old and New: International Terrorism in the Real World) című könyvében, amelyben az Egyesült Államok közel-keleti katonai akcióit tárgyalja, és feltárja, hogy a média hogyan manipulálja a közvéleményt a terrorizmus meghatározásában. Ha nagyhatalmak támadnak meg gyengébb országokat, az magasabb erkölcsi eszmék jegyében fogant jogos beavatkozás, ha a megtámadottak visszavágnak – például katonai erő híján öngyilkos merényletekkel –, az terrorizmus.
Erre legutóbb ifjabb Robert Kennedy, a meggyilkolt szenátor fia mutatott rá a Politico hírportálon nemrég megjelent, Miért nem akarnak bennünket az arabok Szíriában? (Why the Arabs don’t want us in Syria) című cikkében, és válaszként sorra vette az Amerikai Egyesült Államok elmúlt hatvan évben történt közel-keleti beavatkozásait. Ez a sor hosszú, kezdve az CIA által szervezett 1953-as iráni puccstól (amellyel az amerikaiakkal együttműködő Reza Pahlavit segítették hatalomra) az iraki háborún keresztül egészen a szíriai ellenzék elmúlt években történt felfegyverzéséig.
Kennedy szerint mindez elsősorban a kőolajforrások miatt történt: „Az elmúlt hét évtizedben a Dulles testvérek, a Cheney-féle banda, a neokonok és hasonszőrűek eltérítették az amerikai idealizmust, és a mi katonai s hírszerzési apparátusunkat a nagy korporációk és különösen az olajtársaságok, valamint katonai szállítók merkantilista érdekeinek szolgálatába állították, ami szó szerint öldöklővé tette ezeket a konfliktusokat. Itt az ideje, hogy az amerikaiak ebből az új imperializmusból visszafordítsák Amerikát az idealizmus és a demokrácia felé. Hagynunk kell az arabokat, hogy irányítsák Arábiát, és az energiánkat a hazai nemzetépítés nagy célja felé kell fordítanunk.”
Az amerikai merkantilista érdekérvényesítés negatív hatásai azonban elsősorban Európát érintették, mégpedig a terrorizmus térnyerése és az utóbbi évek tömeges bevándorlása formájában. A konfliktusok halálos áldozatait tekintve azonban még mindig sokkal jobban állunk. Az európai áldozatok száma mindössze néhány százra tehető, míg a közel-keleti polgári lakosság veszteségét több százezer főre, sőt egyes elemzések millió felettire becsülik. A legnagyobb emberveszteség Irakot érte, ahol a civil áldozatok számát – széles skálán – százezertől másfél millióig becsülik. Ha ennek középérté-két, néhány százezer főt fogadjuk el jellemzőnek, nem tévedhetünk sokat. Az afganisztáni Tartós Szabadság hadművelet civil áldozatainak száma mintegy huszonhatezer lehet, a líbiai beavatkozásé több ezerre tehető, a szíriai háborúban eddigi kétszázötvenezerre becsülik az elesettek számát. És akkor még nem számoltunk a sebesültekkel és azzal, hogy a nevezett háborúk folytán milliók váltak földönfutóvá, és egy részük Európa felé vette útját.
Nem kisebb tragédia, de ezek a számok mellett eltörpül a terrorizmus európai áldozatainak száma. Ezek az akciók kezdetben „bennszülött” eredetűek, helyi érdekűek voltak: az európai szélsőbal- és szélsőjobboldali mozgalmak, mint az olasz Vörös Brigádok és Ordine Nuovo, vagy a francia Action Directe, továbbá szélsőjobboldali szervezetek és személyek öltek meg – ideológiai meggondolásokból – embereket. Az elmúlt ötven évben mintegy háromszázhetven ember esett áldozatul az európai szélsőbal- és szélsőjobboldali politikai terrorizmusnak. Ezek közül kiemelhető az olasz Nuclei Armati Rivoluzionari 1980-as bolognai robbantása (nyolcvanöt halott) és a norvég Anders Breivik 2011-es oslói merénylete (hetvenhét áldozat).A nacionalista eredetű merényletek áldozatainak száma (ETA, IRA) mintegy ötvenre tehető. Külföldi vonatkozásúak az örmény nacionalisták törökök elleni merényletei (huszonhat áldozat) és a palesztin szervezetek (főleg az Abu Nidal) zsidók elleni támadásai (hetvenhárom áldozat).
A legtöbb áldozatot azonban az arab vallásos vagy nacionalista szervezetek (al-Kaida, Iszlám Dzsihád, Iszlám Állam) merényletei követelték a földrészen, amelyekben mintegy félezerre tehető a halottak száma. Ez utóbbi terrorakciók az elmúlt bő évtizedre koncentrálódnak, mutatva szoros kapcsolatukat az Egyesült Államok és európai szövetségesei által kezdeményezett közel-keleti háborúkkal.
A számokból és az elkövetés módjából világosan látszik, hogy az utóbbi évtizedben aszimmetrikus háborús konfliktus alakult ki: az amerikai és európai (főleg angol) haderő reguláris erőkkel támadja a közel-keleti országokat, vagy avatkozik be azok belső konfliktusaiba, míg ezen országok lakosságának vallásos és/vagy nacionalista szervezetei öngyilkos akciókkal vágnak vissza. Ebben a helyzetben a határőrizet erősítése az európai biztonság megteremtésének szükséges, de nem elégséges feltétele. Ha Európa – amerikai szövetségesével együttműködve – nem lesz képes helyreállítani azon közel-keleti tagállamok politikai stabilitását, amelyek destabilizálásához katonai beavatkozásával maga járult hozzá, akkor bármely biztonsági intézkedések esetén sem várható, hogy a terrorfenyegetettség csökkenjen.
Jó tanácsként – a megoldás érdekében – talán érdemes lenne mihamarabb megfontolni Noam Chomsky javaslatát: „Mindenki aggódik amiatt, hogy hogyan lehetne megállítani a terrorizmust. Nos, ennek egy nagyon könnyű módja van: nem kell benne részt venni”. Vagyis az európai biztonság megteremtésére irányuló első lépés az lehet, ha felhagyunk a közel-keleti háborúinkkal és a helyi konfliktusok fegyverekkel vagy anyagi erőforrásokkal történő támogatásával.