Csanád, hagyma, Torontál

„Pitvaros 15 km” – olvasom az út menti táblán, s belém hasít a kérdés: akik errefelé, netán ebben az egykoron szlovák többségű faluban vagy a környékben élnek, innen származnak, ugyan tudják-e, hogy a magyarság legősibb szállásterületének, egyben talán legpatinásabb egykori vármegyéjének lakói, utódai? Nagylak előtt vagyunk, de – egyre többen tudják, vallják errefelé –, Ferencszállás után már Csanádban. Csanád vezér és a lázadó Ajtony földjén, az ősi Marosvár közelében, ahol István úr által 1030-ban püspökség alapíttatott, tizenhat év múltán pedig, midőn püspöke, egy bizonyos Gellért a Pesttel szemközti Kelen-hegyen vértanúságot szenvedett, földi maradványait az ős- vagy nagycsanádi székesegyház fogadta be.

Nagylakról tudni kellene, hogy Hunyadi János innen vitte nőül Szilágyi Erzsébetet, ki tudvalevően levelét megírta („szerelmes könnyével azt is telesírta, / fiának a levél, Prága városába / örömhírt viszen a szomorú fogságba”), de, túl az Arany János-i csodanyelv gyönyörűségein: ez a falu, igazságos Mátyás királyunk édesanyjának szülőföldje, már nem az a falu. A történelmi Nagylakot 1920-ban tudvalevően nemcsak szétszabdalták, és azóta az, aminek ma mindenki ismeri: „határátkelő”. Egy extraperverz többletműveletet is végigerőszakoltak rajta, a településből mindössze kétezer holdnyi terület, a tanyaföldek, a kendergyár és – csodák csodájára – a vasútvonal és a vasútállomás maradt meg Magyarországnak. Utóbbi kettő is persze csak az 1904-ben létesült kendergyár miatt, mivel azt angol tőke „mozgatta”, s azt elérték, hogy mintegy ötven méterrel a Mezőhegyestől az aradi Maros-szakaszig vezető csatornától keletebbre álljanak a fehér határkövek. Csakis ennek köszönhető, hogy ma egyáltalán magyar Nagylakról is beszélhetünk. A település megélhetését a kendergyár biztosította, és egészen a legutóbbi időkig ezernél is több csanádi ember dolgozott itt. Járjuk sorra az ódon, lepusztult gépekkel, poros-rozsdás gépsorokkal teli, néptelen, kongó elhagyatottságukban egyszerre áhítatos és félelmetes csarnokokat. Kísérteties időutazás, gyáriakkal, polgármesterrel meg – talán – Szent Gellért vagy Szilágyi Örzsébet dermedt szellemalakjával a hátunkban. Napjainkban huszonöt (!) ember dolgozik a nagylaki kendergyárban. És amikor kiérünk a tetthelyre („államhatár 50 m”, piros-fehér-zöldben): nem tudni, a könyörtelenül ránk sütő nap a tökéletes egységet, azonosságot mutató alföldi táj csanádi csöndjében a szégyen pírját vagy a makói országzászlónál a koszorúnk feliratának – fájdalommal és reménységgel – lázforróságát hevíti tovább.

Makón viszont hagymafesztivál van, megnyitó és forgatag, íz- és illatorgia, borok és sütemények, kenyérlepény, házi pálinka és mi szem-szájnak ingere. „Csanád és Térsége Gazdakör” olvasom az egyik pavilon fölött. Hűvös, megnyugtató érzés, mint amikor váratlanul illatos női kéz simít végig az arcunkon. Már elkezdődött és növekvő intenzitással folyik a harc a névért, az ősi elnevezés használatának minél elterjedtebb, minél általánosabb és elfogadottabb polgárjogáért. Halmágyi Pál, a József Attila Múzeum nyugalmazott igazgatója, aki mindent tud a régi meg a mai Csanádról, és Szikszai Zsuzsanna, a mú­zeum jelenlegi direktora, lelkes, értő néprajzos elmondja: Makó vezérletével e térség „Csanád volt mindig, és Csanád akar lenni ezután is”.

Így tér vissza a történelem, konstatálhatnánk meghatottan. De nincs idő, már átértünk a szomszédos Torontálba, a Tisza-Maros szögében, a Bánságból Magyarországnak meghagyott aprócska földdarabon rövidesen elénk tűnik az újabb felirat, nyíllal: Triplex confinium. Hármas határkő. Kübekháza után alig három kilométerrel, szülővárosomtól alig húsz kilométernyire járunk, földúton, tán egyenesen Bogdán József plébános úr, a délvidék Gyóni Gézájának parókiája felé, amely most éppen az egykori déli határ mellett, a Duna alsó folyásánál, Fehértemplomban van, de volt Törökkanizsán és itt, alig öt kilométerre, Rábén is. Ahol 2001-ben a Rábéi vers, a legújabb kori magyar sorsköltészet egyik legmegrázóbb, és sajnos ismeretlen darabja született: „Rábén az utolsó háznál állok / És dölyfösen arcul üt Trianon. / Három falura feszült a hályog. / Szívem szerelmét, Rábét siratom. / Vajon Óbébán tudnak-e rólunk, / Beba Veche gondol-e néha ránk? / Tudják-e azt, hogy mi itt halódunk, Mert mostoha lett az édesanyánk? / Kübekházáról látnak-e minket? / Itt már nincs templom és nincs iskola. / Burján növi be bús kertjeinket, / s a krizantémok hideg mosolya. / Rábén az utolsó háznál állok, / hol tolvaját szüli az alkalom. / Amerre nézek: törmelék, vályog. / Trianon néz be minden ablakon.” Most itt vagyunk. A hármas határon. Triplex confinium. Fél percen belül lehetek Magyarországon, Szerbiában és Romániában, attól függően, hogy a háromosztatú emlékoszlop éppen melyik címerrel ékes oldala előtt állok. Sorra-rendre, folyamatosan követek el határsértéseket, amott, Óbéba felé (Beba Veche) már leskelődnek is egy épületből kifelé a román hatóságiak, Rábé felől pedig nem Bogdán Jóska, hanem egy szerb dzsip érkezik. Emer­ről, „mifelőlünk” – itt ér véget az a kerítés –, látni a távolban az őrjáratot. A mieink fiatalok, kedvesek, barátságosak és készségesek, kicsit merengve néznek utánunk, amikor kizötyögünk az időtlen torontáli földútra, visszafelé, a kübekházi templomtorony irányába. Csak egy futó pillanatra nézek vissza, nehogy meglássam, hogyan villan a krizantémok hideg mosolya egy asszonyra, ki levelét megírta – a levelet, mely örömhírt viszen a szomorú fogságba. És akinek fiát igazságos Mátyásnak hívják a magyarok.