Czakó Gábor

Vélemény és vita

Csak két út van előttünk?

A magyarság történetén végighúzódik egy titokzatos és teljességében soha föl nem tárt kettősség

Talán a Bíborbanszületett Konstantin által is említett szabirságunk korában gyökerezik. Ekkor az Urál vidékén nem volt se királyunk, se államunk. Nem volt rá szükség a halász-vadász ugor környezetben.
Konstantin szerint Levedi – Levente? – volt az első közös főnök, majd jött Álmos, Árpád meg a dicsőséges Árpád-ház. Dicsőséges, de fényes története vakotás (foltos) a különféle rokonok: öccsök, fölserdült nagyfiúk zendüléseitől. Némelyik négyszer-ötször is föllázadt a koronás báty vagy apa ellen. Rendszerint olyan csoportok támogatták őket, melyek valami régi, múltba merült szabadság: király- és államtalanság eszméjéért vontak kardot. Leghíresebb az Árpád-házi, de ismeretlen gondolkodású-életű Koppány pártütése Európa legnagyobb államférfiúja és az ezredforduló legyőzhetetlen hadvezére, István, a szent ellen. Igen érdekes, hogy korunkban komoly művészek is Koppány mellé álltak, noha szinte semmi adat nem maradt fönn róla somogyi birtokosságán és elvetélt trónigényén kívül. Tán éppen ezért? Ellenfele, István még csatát sem vesztett soha, és időtálló államszervezetével megmentette az avarok sorsától az országot. Állambölcseleti műve, az Imre fiának írott Intelmek minden sora érvényes ma is.

A németek sose tudták megbocsátani neki/nekünk a bécsi megaláztatást. 1030-ban István úr szkíta taktikával kiéheztette, majd Bécsbe szorította a hazánkra támadó II. Konrád császár hadseregét, és elfogta. Ahelyett, hogy a korszokás szerint kardélre hányatta vagy legalább megvakíttatta volna a foglyokat, megetette és elbocsátotta őket.

Nem kísérjük végig a kettősség kérdését az Árpád-házi „ifjabb királyok”, vagy az erdélyi fejedelmek történetén, a Kossuth–Széchenyi-vitán keresztül napjainkig. Tekintsünk a mára. A rendszerváltoztatás kezdetén az első szabadon választott parlament ellenzékbe szorult részének zöme élből nem fogadta el alkotmányos helyzetét. Halálos ellenségként hátba támadta a pokoli nehézségekkel küzdő hazát. Az Antall-kormányt és az országot világszerte fasisztázta! Orcátlan hazugságokkal: Pesten verik a zsidókat a nyílt utcán… A Nyugat ugyanis – mosolya mögött – erőst vicsorgott ránk a ’89-es határnyitás miatt, ami döntő lökést adott a német újraegyesítéshez s az „ossie gondok” ellenére Németország gazdasági nagyhatalommá válásához!

A ’94-ben győztes posztkommunisták kapitalistaként tértek vissza, ám a liberális kistestvérükkel és koalíciós partnerükkel közös kétharmados többség sem volt elég számukra a nyugodt kormányzáshoz állandó belharcaik miatt. Liberálisaink kizárólag totális egyeduralomban tudnak gondolkodni: nem elégedtek meg azzal, hogy ügyes farokként csóválhatják a melák szoci kutyát. Sehol nem tűrnek más eszmét maguk mellett.

Fogjuk-e már a liberális szó színeváltozását?
Orbán Viktorral az élén a megújult Fidesz alakított kormányt 1998-ban. Látszólag sikerrel és sok tekintetben eredményesen, de 2002-ben megbukott. Nem számolt a magyari kettősséggel és azzal, hogy a fehér ember civilizációja Gazdaságkorban új útra tért: „A bölcs uralkodó… ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek.” N. Machiavelli (1469–1527).

2006-ban mondta el a kor liberálszoci miniszterelnöke őszödi beszédét. Nevezhetjük Őszödi Alkotmánynak, mert a magyar nép „törvényes belső ellenségeinek” politikai hitvallását foglalja össze. Idézhetnénk az egészet, de büszke szerzője a világhálón henceg vele. Tehát elég pár mondat: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. (…) Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni. (…) És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

Nem mondtak semmit, és eszük ágában sem volt elszámolni. Akik kérték, azokra lövettek, guantánamósdiztak velük, konstrukciós pereket folytattak ellenük, a mai demokratúrák szokása szerint. A Freedom House, a Gondolatrendőrség pedig épp ezért tekinti 2006-ot a legdemokratikusabb magyar esztendőnek! A 2010 óta eltelteket pedig nem, mert az ország erőre kapott. Illiberális – értsd nem a pénzhatalom talpát nyaló – kormányzásával bizonyította a liberális: értsd a tőke korlátlan antidemokratizmusának embertelen és gazdaságilag is hibás voltát.

Ezzel rossz példát mutattunk a világnak, ráadásul lelepleztük az uralkodó „pol. korrekt” hazugságnyelvet. Márpedig a gazdaságkori rendszerek – hirdetett politikai irályuktól függetlenül – hazugságnyelvre épülnek. Miként megírta volt Orwell mester az 1984-ben (magyarul: 1989) és szerénytelenségem az Eufémiában (1986). Az igazság eszménye után a demokrácia is liberalizálódott, és maga alá temette a politikához fűzött erkölcsi reményeket: „Ha egy ország pénzrendsze­rét ellenőrizhetem, nem érdekel, hogy ki kormányozza” – Mayer Amschel Rothschild (1744–1812). A pénz beszél, az ember ugat a szabadságról.
Áll-e még a nóta kérdése? Két út van előttem, melyiken induljak?