Domonkos László

Vélemény és vita

Csak azért is

Nemcsak tudunk, merünk örülni, de meg is tesszük, amit kell: védekezünk. Merészelünk örülni, sőt, urambocsá!: lelkesedni

Képzeljük el a következő két jelenetet: Egy: 1686 szeptember első napjaiban vagyunk, két és fél hónapig tartó ostrom után (!) Buda vára, az ország fővárosa 145 év után ismét Krisztus követőié, keresztény kézen van, ez a tény gyakorlatilag a török hódoltság, a megszállás végét jelenti – üszkös romok és pusztulás mindenfelé, de az örömtől valósággal magánkívül ujjongó katonákat, polgárokat „hűvös és józan” hangok intik csendre-rendre, „önmérsékletre”, mindenféle bosszú elkerülésére, és azt hangoztatják, jó, jó, kicsit ünnepelgetni éppenséggel lehet, de nem is olyan nagy dolog, ami történt, az élet megy tovább és kész. Kettő: 1849. májusának 21-dik napján, kéthetes rendkívül véres ostrom („minden utcán csorgott a vér a csatornákban”) után Buda vára, az ország fővárosa ismét magyar kézen van, diadalmas, az elnyomó, imperialista osztrákokat szinte ízzé-porrá törő tavaszi hadjárat betetőződéseként – „az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!”, írja megint csak egy Jókai nevezetű tollforgató –, de az örömtől valósággal magánkívül ujjongó katonákat, polgárokat „hűvös és józan” hangok stb., jó, jó, kicsit ünnepelgetni éppenséggel lehet, de nem is olyan nagy dolog stb., stb., lásd mint fent.

És ugorjunk a két jelenet után egy nagyot – 331, illetve 168 évet – előre az időben: 1991. júniusának 19-dik napja van, az utolsó szovjet megszálló katona, bizonyos Viktor Jegorovics Silov lépdel át a Tisza-hídon kelet felé – és örömtől ujjongó katonákat, polgárokat már látni sem nagyon lehet. Persze a „józan és hűvös” hangok hallatszanak – sőt, azok hallatszanak igazán. Most aztán teljes hangerővel. Jó, jó kicsit ünnepelgetni éppenséggel lehet, de nem is olyan nagy dolog…

Valóban? Ezek a hangok hallatszottak. Fülsiketítően. Ahogyan 1686-ban és 1849-ben nem hallatszottak. Pedig tulajdonképpen ugyanaz történt.

Pedig legalább akkora népünnepélynek, önfeledt, hatalmas össznépi ovációnak kellett volna történnie 1991-ben, hogy „az őrjöngő öröm diadalordítása” hallatsszon mindenfelé a magyarok országában – minimum, olyan ujjongásnak, mint 1989-ben Berlinben a fal leomlásakor.

Nem hallatszott. Mert a „józan és hűvös” hangok működtek. Teljes gőzzel, maximumra állított üzemmódban. Leintettek, jelentéktelenné tették, figyelmet tereltek. Meg a többi. Addig – évek hosszú során át – csak itt-ott, alattomban „deheroizáltak”, vagyis mindig, mindent lekicsinyelni, lejáratni, nevetségessé tenni, bemocskolni igyekeztek – minden nemeset, szépet, emelkedettet, mindent, ami a magyarok önbecsülését, öntudatát, erejét, nagyságát lett volna hivatott képviselni, tudatosítani, netán erősíteni: bele a sárba, a fekáliába, minél hatékonyabban, minél erőteljesebben, minél cinikusabban, körmönfontabban, ócskábban, minél mélyebbre és minél többet és minél többször, annál jobb.

Tudták, merték, tették: ne örülj, ne lelkesedj, ne érezd magad valakinek, kuss, vissza, oda le, a semmibe – ahogyan nagyszerű írónk, Szentmihályi Szabó Péter emlékezetes verse elmondta: Térdre, magyar !

Működött a dolog 1991-ben (is), azután később újult erővel ’95-ben és ’96-ban, majd 2002-ben („merjünk kicsik lenni” – emlékszünk!), még 2006-ban, 2009-ben is. És persze közben is, mindvégig.

Azután most már tényleg mondjuk is: elég volt! És így is cselekszünk.

Hogy szerepüket mindinkább átvette Brüsszel, Schulz és Juncker és Verhofstadt és a többi hordalék: a jelenség a régi. A jól ismert. Egy – mindent eldöntő – különbséggel –: most már egészen jól átlátunk a szitán és már szervezetten védekezünk. Nemcsak tudunk, merünk örülni, de meg is tesszük, amit kell: védekezünk. Merészelünk örülni, sőt, urambocsá!: lelkesedni. Még egy portugálokkal vívott 3-3-ért is. Merünk, egyre jobban merünk nagyok, merünk magyarok lenni, ahogyan Teleki Pál miniszterelnök kívánta. Vagy hetven év után újra van olyan, hogy magyar külpolitika. Igazi, valódi, tényleges önállóság. Igen, „a magunk módján”, ahogyan ’56-ban akarták. Van felismert és követett, képviselt és hangoztatott és megvalósuló magyar út. Meghatott örömmel – sőt: lelkesedve! – kell fejet hajtani mindez előtt. Még ha azok a hangok nem is nagyon akarják ezt sem, még ha váltig próbálgatják is mindezt megakadályozni.

De már nemigen megy a dolog. Örülünk, csak azért is örülünk. Ős-Buda várában pedig Krisztust dicsőíti Nagyboldogasszony-temploma és magyarul szól a hang a 16-os buszon: a Szentháromság tér következik.