Vélemény és vita
Che mint marketingelem
Latin-Amerika története a legkegyetlenebb tragédiák története, és halvány esélye sincs rá, hogy jóra fordulhatna a sorsa, ugyanazok a tragikusan hibás mintázatok ismétlődnek
Éppen ötven éve halt meg a huszadik század egyik legismertebb és legellentmondásosabb alakja, Ernesto Che Guevara, az argentin származású, de alapvetően kubaiként ismert forradalmár. Talán ő maga lenne a legjobban felháborodva, ha tudná, hogy élete és halála nemcsak egyszerűen globális jelkép, hanem egyúttal az egyik üzletileg is legsikeresebb brand. Híres képe, amelyet Alberto Korda készített róla, a huszadik század egyik ikonikus jelképévé vált, talán százmillióra tehető azoknak a tárgyaknak a száma (pólók, sapkák, poszterek), amelyekre rányomtatták. Sőt, néha egyes falfirkákon ironikus módon ő maga látható olyan pólóban, amelyre éppen ez az ikonikus kép van rányomtatva.
Szóval Che Guevera kiváló üzlet lett annak a kapitalizmusnak, amelynek talán legádázabb ellenfele volt egész, meglehetősen rövidre sikeredett felnőtt élete során. Ezen biztosan felháborodna ma, vagy éppen keserű iróniával nevetné ki önmagát, és mára nevetség s megvetés tárgyává lett hősi álmait.
Nehéz elfogulatlanul beszélni róla, hiszen élete és személyisége a huszadik század tektonikus mozgásainak törésvonalai között formálódott, mint ahogy végül a halála is. Ezért nem is róla töprengenék itt, hanem arról, hogy Latin-Amerika fél évezrede leírhatatlan emberi szenvedések színtere. Arról a talán legtragikusabb kezdetről, amikor Fernando Cortez spanyol konkvisztádor néhány tucat emberével kiköt a mai Mexikó keleti partvidékén, valahol a mai Veracruz tájékán, és arról, ami ezután következett, azt négyszáz évvel később így írja le Oswald Spengler a Nyugat alkonya című korszakos művében emléket állítva az azték kultúrának:
„Mert ez a kultúra a legkegyetlenebb példa az erőszakos halálra. Nem elsorvadt, nem elfojtották, hanem egyszerűen lemészárolták, derékba törték, mint egy napraforgót, aminek egy arra járó leüti a fejét. Az azték világ minden területre kiterjedő birodalmi nagypolitikájával, gondosan megszervezett pénzügyei-vel, magasan fejlett törvényhozásával, olyan államszervezési rendszer volt, amiről V. Károly miniszterei még csak nem is álmodhattak. Amit az azték kultúra a társadalomszervezés szintjén 1500 tájékán megvalósított, az a Nyugat számára a XX. században is csak legfeljebb távoli jövő. Elegáns és méltóságteljes tárgyi kultúrája, kiművelt és előkelő társadalma, soknyelvű, gazdag kultúrája magasan az akkori Nyugat fölé emelte ezt a világot. És mindezt nem valami nagy és tragikus háború, egy igazi és mély dráma pusztította el, hanem egy maroknyi tudatlan és kegyetlen bandita semmisítette meg néhány év alatt, mégpedig olyan tökéletesen, hogy három nemzedék elteltével már az emléke is eltűnt az ott élőkből. Az a legszörnyűbb ebben a véres színjátékban, hogy még a nyugati kultúra szükségszerűségei sem magyarázzák mindezt. Kalandorok jelentéktelen magánügye maradt az egész, és akkoriban éppen a humanizmus lázában égő Nyugat országaiban senki még csak nem is gyanította, hogy mi is történik valójában. Ha valahol, valamikor, hát akkor ott és akkor bebizonyosodott, hogy nincs értelem az emberi történelemben, hogy csak az egyes kultúrák életútja hordoz mélyebb jelentést. Egymás közötti kapcsolataik jelentés nélküliek és esetlegesek.A véletlen itt annyira iszonyatosan banális, annyira tragikomikus volt, hogy a legócskább bohózatban sem fordulhatott volna így elő.”
Talán nem kell különösebb kommentár mindehhez, Latin-Amerika története ettől a perctől fogva a legsúlyosabb és legkegyetlenebb tragédiák története, és sem ötven évvel ezelőtt, Che Guevara idejében, sem ma nem látszik halvány esélye sem annak, hogy valaha is jóra fordulhatna a sorsa. Ennek feltehetőleg az a mélyszerkezetbeli oka, hogy ugyanazok a tragikusan hibás mintázatok ismétlődnek azóta is. Csak a szereplők, a konkrét tárgyi valóság és a technológiai háttér változik, a tragikus lényeg változatlan marad.
Ennek talán a leglényegesebb eleme az, hogy minden s mindenki ugyanezt a tragédiát ismétli, ahol nincs jó és rossz, csak a nagyon rossz pusztítóbbnál pusztítóbb változatai között lehet választani, de ez is inkább csak látszat. Időről időre felbukkannak új, világmegváltó ideológiák, nagy személyiségek, forradalmárok, szabadsághősök, államelnökök, papok és katonák, akik azt ígérik, hogy most majd minden jóra fordul, de nem fordul jóra, még akkor sem, ha néha talán ők maguk is hisznek azokban a világmegváltó elvekben, amelyeket meghirdetnek, és ha erre alkalmuk nyílik, megpróbálnak a valóságba is átültetni. S elég sokszor nyílik alkalmuk, mert az istenadta nép ma is gyermeki vágyakozással és hittel várja az eljövőt, a szabadítót, a megváltót, a San Salvadort. Aki persze mindig menetrendszerűen el is jön, csak egy kicsit később derül ki róla szintén menetrendszerűen, hogy hamis messiás volt, akárcsak elődei.
Che Guevara ugyanennek a végül minden életet halállá őrlő történelmi horrormalomnak volt egyik molnára. Legfeljebb annyiban más mint a többiek, hogy fotogénebb volt, így könnyebben válhatott globális üzletté a köré font ugyanolyan hazug mitológia, mint amit elődei és feltehetőleg követői köré fontak és fonnak majd a globális média az egész tragédián csak cinikusan röhögő kufárai. A vizualizáció és spektakularizáció (a látványosítás) planetáris ügynökhada azóta is igyekszik gondozni ezt a hazug mítoszt, és közben e leírhatatlanul gyönyörű és végtelenül gazdag földrész népe az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi alávetés, kifosztottság és nyomor ugyanolyan mélységes bugyraiban vergődve vegetál végtelen szomorúságban, mint már ötszáz éve bármikor.
Szóval Che Guevera kiváló üzlet lett annak a kapitalizmusnak, amelynek talán legádázabb ellenfele volt egész, meglehetősen rövidre sikeredett felnőtt élete során. Ezen biztosan felháborodna ma, vagy éppen keserű iróniával nevetné ki önmagát, és mára nevetség s megvetés tárgyává lett hősi álmait.
Nehéz elfogulatlanul beszélni róla, hiszen élete és személyisége a huszadik század tektonikus mozgásainak törésvonalai között formálódott, mint ahogy végül a halála is. Ezért nem is róla töprengenék itt, hanem arról, hogy Latin-Amerika fél évezrede leírhatatlan emberi szenvedések színtere. Arról a talán legtragikusabb kezdetről, amikor Fernando Cortez spanyol konkvisztádor néhány tucat emberével kiköt a mai Mexikó keleti partvidékén, valahol a mai Veracruz tájékán, és arról, ami ezután következett, azt négyszáz évvel később így írja le Oswald Spengler a Nyugat alkonya című korszakos művében emléket állítva az azték kultúrának:
„Mert ez a kultúra a legkegyetlenebb példa az erőszakos halálra. Nem elsorvadt, nem elfojtották, hanem egyszerűen lemészárolták, derékba törték, mint egy napraforgót, aminek egy arra járó leüti a fejét. Az azték világ minden területre kiterjedő birodalmi nagypolitikájával, gondosan megszervezett pénzügyei-vel, magasan fejlett törvényhozásával, olyan államszervezési rendszer volt, amiről V. Károly miniszterei még csak nem is álmodhattak. Amit az azték kultúra a társadalomszervezés szintjén 1500 tájékán megvalósított, az a Nyugat számára a XX. században is csak legfeljebb távoli jövő. Elegáns és méltóságteljes tárgyi kultúrája, kiművelt és előkelő társadalma, soknyelvű, gazdag kultúrája magasan az akkori Nyugat fölé emelte ezt a világot. És mindezt nem valami nagy és tragikus háború, egy igazi és mély dráma pusztította el, hanem egy maroknyi tudatlan és kegyetlen bandita semmisítette meg néhány év alatt, mégpedig olyan tökéletesen, hogy három nemzedék elteltével már az emléke is eltűnt az ott élőkből. Az a legszörnyűbb ebben a véres színjátékban, hogy még a nyugati kultúra szükségszerűségei sem magyarázzák mindezt. Kalandorok jelentéktelen magánügye maradt az egész, és akkoriban éppen a humanizmus lázában égő Nyugat országaiban senki még csak nem is gyanította, hogy mi is történik valójában. Ha valahol, valamikor, hát akkor ott és akkor bebizonyosodott, hogy nincs értelem az emberi történelemben, hogy csak az egyes kultúrák életútja hordoz mélyebb jelentést. Egymás közötti kapcsolataik jelentés nélküliek és esetlegesek.A véletlen itt annyira iszonyatosan banális, annyira tragikomikus volt, hogy a legócskább bohózatban sem fordulhatott volna így elő.”
Talán nem kell különösebb kommentár mindehhez, Latin-Amerika története ettől a perctől fogva a legsúlyosabb és legkegyetlenebb tragédiák története, és sem ötven évvel ezelőtt, Che Guevara idejében, sem ma nem látszik halvány esélye sem annak, hogy valaha is jóra fordulhatna a sorsa. Ennek feltehetőleg az a mélyszerkezetbeli oka, hogy ugyanazok a tragikusan hibás mintázatok ismétlődnek azóta is. Csak a szereplők, a konkrét tárgyi valóság és a technológiai háttér változik, a tragikus lényeg változatlan marad.
Ennek talán a leglényegesebb eleme az, hogy minden s mindenki ugyanezt a tragédiát ismétli, ahol nincs jó és rossz, csak a nagyon rossz pusztítóbbnál pusztítóbb változatai között lehet választani, de ez is inkább csak látszat. Időről időre felbukkannak új, világmegváltó ideológiák, nagy személyiségek, forradalmárok, szabadsághősök, államelnökök, papok és katonák, akik azt ígérik, hogy most majd minden jóra fordul, de nem fordul jóra, még akkor sem, ha néha talán ők maguk is hisznek azokban a világmegváltó elvekben, amelyeket meghirdetnek, és ha erre alkalmuk nyílik, megpróbálnak a valóságba is átültetni. S elég sokszor nyílik alkalmuk, mert az istenadta nép ma is gyermeki vágyakozással és hittel várja az eljövőt, a szabadítót, a megváltót, a San Salvadort. Aki persze mindig menetrendszerűen el is jön, csak egy kicsit később derül ki róla szintén menetrendszerűen, hogy hamis messiás volt, akárcsak elődei.
Che Guevara ugyanennek a végül minden életet halállá őrlő történelmi horrormalomnak volt egyik molnára. Legfeljebb annyiban más mint a többiek, hogy fotogénebb volt, így könnyebben válhatott globális üzletté a köré font ugyanolyan hazug mitológia, mint amit elődei és feltehetőleg követői köré fontak és fonnak majd a globális média az egész tragédián csak cinikusan röhögő kufárai. A vizualizáció és spektakularizáció (a látványosítás) planetáris ügynökhada azóta is igyekszik gondozni ezt a hazug mítoszt, és közben e leírhatatlanul gyönyörű és végtelenül gazdag földrész népe az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi alávetés, kifosztottság és nyomor ugyanolyan mélységes bugyraiban vergődve vegetál végtelen szomorúságban, mint már ötszáz éve bármikor.