Ceufória

Az egész világ, már legalábbis a globális véleményhatalmi rendszer által „egész világként” bemutatott liberális beszédtér követeli a szabadság mámorában, „ceufóriájában”, hogy a magyar kormány vonja vissza törvényjavaslatát, hogy ezt követően a CEU, azaz a Soros-egyetem, e győzelemtől megdicsőülve, zavartalanul folytathassa tevékenységét. Nincs semmi meglepő abban, hogy a magyar felsőoktatás egyszerű szabályozási kérdéséből szinte pillanatok alatt globális konfliktus keveredett.

Azért nem meglepő mindez, mert a világ globális szellemi polgárháború színtere, és ebben a háborúban bármelyik pillanatban bármelyik jelentéktelen lokális kérdésből globális konfliktus alakulhat ki. Ennek oka pedig az, hogy a valóság, egymást tökéletesen kioltani képes „ellenvalóságok” örvénylő káoszává válhat, reménytelenné téve így bármiféle párbeszédet, pláne megegyezést.

Mindez azért nagyon veszélyes, mert, ha összeomlik az a beszédtér, ahol közös nyelven lehetne elbeszélni a helyzetet és megbeszélni a teendőket, az cselekvésképtelenné teheti az egész emberi közösséget. Francis Bacon híres mondása szerint a „tudás hatalom”, és ennek igazságát mindenféle értelemben nap mint nap átélhetjük. Ám azt a kérdést már ritkán szoktuk feltenni, hogy ki határozza meg azt, hogy mi a tudás. Sőt, bosszúsan visszavághatunk, hogy ugyan már, hát a tudás az tudás, mit kellene ezen meghatározni, hisz az magától értetődik. A helyzet az, hogy nem, nem értetődik magától, sőt, ha van valami, ami egyáltalán nem magától értetődő, az éppen a tudás definíciója.

Egyik legmaradandóbb élményem 1971-ből, hogy az egyetem akadémikus rektoránál szigorlatozom. A tárgy neve „szocpégé” volt, teljes nevén a szocializmus politikai gazdaságtana. Ha azt mondom, hogy szánalmas, nevetséges, zavaros, primitív, nyilvánvalóan hamis és életidegen állítások érthetetlen káosza, mintegy önmaga paródiája volt ez a tárgy, akkor még nagyon megengedő voltam, mert ennél sokkal durvábban kellene fogalmaznom. Ám túl sok választásom nem volt, meg kellett tanulnom, és az engem vizsgáztató rektornak vissza kellett mondanom mindazt, amit „megtanultam”. Pirulva kell bevallanom, hogy jeles eredménnyel, vagyis „jól mondtam vissza” ezt a szánalmas szellemi kotyvalékot. Szégyenkeztem, akkor is és most is emiatt. Az volt a benyomásom, hogy az akadémikus rektor is szégyent érzett, de mindketten csapdában voltunk, amiből nem volt menekvés.

Akkor még reménykedtem abban, hogy egyszer eljön majd egy olyan korszak, amikor majd nem így lesz. Ma már nem reménykedem. Ez a ceufória ugyanis sokkal mélyebb, sokkal súlyosabb, sokkal végzetesebb, mint amilyennek látszik. Az egész uralkodó társadalomtudomány, benne főként a „mainstream” közgazdaságtan, ma ugyanolyan birodalmi hatalomideológia, mint annak idején a szocializmus politikai gazdaságtana volt. A különbség csupán annyi, hogy akkor még volt remény, hogy az a birodalom megbukik (meg is bukott), de most már ez a remény sem maradt, ez a „birodalom” ugyanis nem tud megbukni.
Pontosabban, egyszer persze megbukik, de az egyben az egész ma ismert világ pusztulását is jelenti majd. Szóval ne álltassuk magunkat, háromezer éve az a világ ura, aki a szavak feletti, a szavak jelentése feletti ellenőrzést gyakorolja. Aki az ilyen módon korlátlan hatalmával élve meghatározza, hogy mi is az a tudás. Aki ugyanis a szavak jelentése feletti korlátlan uralmat gyakorolja, az tetszés szerint minősíthet tudássá bármit, ami a korlátlan hatalom gyakorlásához szükséges.

Márpedig ez a tudásmeghatározó globális szuperstruktúra nem sokat változott az elmúlt háromezer év során. Az önmagát valamilyen rejtélyes okból „szocializmusnak” nevező brutális politikai kapitalizmus csak jelentéktelen „leágazása” volt a főáramnak, amire ideiglenesen volt szüksége ennek a globális szuperstruktúrának, és aztán ugyanolyan könnyen, gyorsan, olcsón (mármint számára olcsón, mert az áldozatok százmilliói iszonyú árat fizettek érte) tüntette el, mint ahogy annak idején elővarázsolta.
Társadalomtudósnak lenni pedig, mindebből logikusan következik, aligha lehet más, mint sima prostitúció, azt „bizonyítom be” vagyis mutatom be „valóságként”, amit a „gazdi” megrendelt. Mindössze ennyi a történet. Sajnos. Illetve, talán egy érdekes epizód még ide kívánkozik, ami jól ellenpontozza ezt a drámát. A kormány álláspontja ellen tiltakozó Nobel-díjas amerikai közgazdászok között volt George Akerlof, akinek egyik alapművéből eredeti angol nyelven idéznék. „As long as there is profit to be made, sellers will systematically exploit our psychological weaknesses and our ignorance through manipulation and deception. Rather than being essentially benign and always creating the greater good, markets are inherently filled with tricks and traps and will »phish« us as »phools«. Vagy­is magyarul: „A profitjuk növelése érdekében az eladók rendszerszerűen kihasználják lélektani kiszolgáltatottságunkat, tudatlanságunkat, csalnak, és manipulálnak minket.

A szabadpiac tehát nem a jóindulatú jólétgyarapítás, hanem sokkal inkább a trükkök és csapdák színtere, ahol mindnyájan horogra akadunk.”

De ha ez így van Akerlof tanár úr (márpedig sajnos így van), akkor miről is szól a történet? Akkor mi ellen is tetszik tiltakozni? Az ellen, hogy esetleg eggyel kevesebb helyen fogják tanítani a „szabadpiacról” és „liberális demokráciáról” szóló hamis mítoszokat.

Vagy esetleg ön is csapdában van, mint mi mindannyian?