Vélemény és vita
Célegyenesben a Global Compact
A 2016-ban az ENSZ-közgyűlés által elfogadott New York-i deklaráció a menekültekről és migránsokról formailag számottevően megváltozott, ám a lényegét tekintve ugyanaz maradt
A menekültekről és migránsokról szóló globális akcióterv, a „compact” már a célegyenesben van, a szélesebb körű egyeztetések megtörténtek, még néhány kormányközi tárgyalás van hátra, és szeptemberben az ENSZ közgyűlése elé kerül, majd az év végén Marokkóban hagyják jóvá. Nyilván, túlnyomó többséggel.
A 2016-ban az ENSZ-közgyűlés által elfogadott New York-i deklaráció a menekültekről és migránsokról formailag számottevően megváltozott, ám a lényegét tekintve ugyanaz maradt. A deklaráció még együtt tárgyalta a menekülteket és migránsokat – igaz, külön fejezetben –, mára ez már két külön dokumentummá vált. A szétválasztásra minden bizonnyal azért került sor, mert a menekültek helyzetét az 1951. évi genfi deklaráció és az azt kiegészítő 1967-es jegyzőkönyv szabályozza, tehát a rájuk vonatkozó globális akcióterv elfogadása nem okozhat gondot, a migráció esetében azonban ilyen kötelezettség nincs.
A két új anyagból kikerültek a New York-i deklarációban még hangsúlyosan megjelenő olyan megjegyzések, amelyek egy-egy ország menekültekkel kapcsolatos álláspontja elítélésére utaltak. Például, hogy a világ sok részén a menekültek és a migránsok növekvő idegengyűlölettel és rasszizmussal találkoznak (13. §), vagy hogy a migránsokat démonizálják (14. §), viszont ha a szövegek árnyaltabbakká is váltak, tartalmuk nem változott. E tartalomnak a lényege pedig az, hogy a migráció jó dolog, haszna van belőle a küldő és a fogadó országnak, és magának a migránsnak is: „a Global Compact elismeri, hogy a biztonságos, rendezett és rendszeres migráció mindenki számára kedvező, ha tervezett és konszenzusos módon zajlik” – áll az anyag 12. paragrafusában. Természetesen nem foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor a migráció sem nem tervezett és nem konszenzusos módon zajlik, ami viszont a mindennapos gyakorlat.
A határokon való átkelés nem jelenthet gondot a migránsoknak, hiszen az anyag „Határok integrált, biztonságos és összehangolt módon történő kezelése” címet viselő 11. célja szerint az aláíró államok „elkötelezik magukat, hogy nemzeti határaikat összehangolt módon kezelik, ami biztonságot nyújt, és megkönnyíti az emberek rendszeres, határokon átnyúló mozgását, össz-hangban a jogállamiságon alapuló nemzeti szuverenitással, amely tiszteletben tartja az összes bevándorló emberi jogait, függetlenül migrációs státusuktól”. Ha ezt a kacifántos mondatot a lényegére rövidítjük, azt jelenti, hogy a határon mindenkit be kell engedni.
Sokkal jobb helyzetben vannak a menekültek, akiket minden körülmények között megfelelő ellátásban kell részesíteni. A rájuk vonatkozó anyag második változata (The Global Compact on Refugees Draft 2) tételesen felsorolja, hogy a fogadó államnak mit kell tennie a menekültek elszállásolása, egészségügyi ellátása, élelmezése, oktatása stb. terén, úgy, hogyha azt az államok betartanák, számos „bennszülött” család jobban járna, ha szír menekültként jelentkezne a határon.
A „menekült” definíció egyébként eredetileg (az 1951. genfi konvenció szerint) az 1951 előtti üldözöttekre vonatkozott (tipikusan a második világháború üldözötteire találták ki utólag), amit azután egy 1967-es jegyzőkönyvvel időtlenítettek. A módosítás szerint menekültnek minősül mindenki, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik. A compact azonban a definícióba beleérti a háborús konfliktusok vagy a klímaváltozás miatt menekülőket is: „természeti katasztrófák és a környezet degradációja egyre nagyobb szerepet játszik a menekülésre késztető okok között” – írja az anyag 9. paragrafusa. Hasonlóképpen az eredeti 1951. évi konvenció szerint (31. cikk) egy állam csak azokat a menekülteket volt köteles befogadni, akik közvetlenül olyan területről menekültek, ahol üldözésnek voltak kitéve, a compact felfogása szerint viszont a menekültek bárhány biztonságos országon keresztül is érkezhetnek.
Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a menekültekkel foglalkozó compact, ha csak egy fél mondat erejéig is, de utal a menekülés okainak megszüntetésére, például a háborús konfliktusok felszámolására, a kibocsátó országok fejlődésének elősegítésére és ezzel kapcsolatban az ENSZ fenntartható fejlődésről szóló, 2030-ig megvalósítandó programjára. Ez a program 17 célt fogalmaz meg, amelyet el kell érni 2030-ig. Közöttük az első, a szegénység valamennyi formájának mindenütt történő megszüntetése, ami a magyar állampolgárt némileg emlékeztetheti a Kétfarkú Kutya Pártnak az örök életre és ingyen sörre vonatkozó ígéretére (természetesen kormányra kerülése esetén). De félre a gúnyolódással, már csak azért is, mert a program elkészítésében jelentős volt a magyar részvétel, továbbá kidolgoztak hozzá erőforrásigényt is, amely szerint – feltéve, hogy a szakértők nem tévedtek nagyot – a program elvileg megvalósítható lenne, ha a fejlett országok GDP-jük legalább egy töredékét a jelzett célok megvalósítására szánnák.
De még ha (teljesen megalapozatlanul) a legjobbakat is tételezzük fel a világ vezetőiről, akkor is 2030 még messze van, az újabb migránshullám és a vele foglalkozó compactok elfogadási határideje pedig közel. Megítélésem szerint egyik compactot sem célszerű aláírni, mert újabb lehetőséget adna arra, hogy az országon a menekülteknek nyilvánított migránsok befogadását számon kérjék. Ehelyett – ha már egyszer részt vettünk a kidolgozásában – a 2030-as célok megvalósítására kellene terelni az uniós közbeszédet, és e téren akár példát is mutathatnánk, az örökös védekezésből offenzívába menve át.
Nyilván el kell viselnünk a megfelelő szervek és civil szervezetek támadásait, de talán vigasztalhat bennünket, hogy e téren nem vagyunk egyedül. Mint talán ismert, Ausztráliának nagyon egyszerű felfogása van a menekültekről: évi mintegy 18 ezer ember fogad be, és csak olyanokat, akik érvényes útlevéllel és vízummal érkeznek. Aki viszont e nélkül akar Ausztráliába bevándorolni, azt a tengeren visszafordítják, vagy menekülttáborokba telepítik Pápua Új-Guineán vagy Naurun. Ehhez az ausztrál kormány megfelelő apparátust hozott létre, amely a Bevándorlási és Határvédelmi Minisztérium alá rendelve, három egységből áll. Az egyik a szövetségi rendőrség alá tartozó csoport, feladata az Ausztráliába tartó migránshajók megállítása és visszafordítása, a másik, a haditengerészethez tartozó egység felderíti, elfogja és elszállítja a migránsokat, a harmadik pedig, a büntetés-végrehajtási és kitoloncolási csoport pedig a menekülttáborok ügyeit intézi. Mindez mutatja, hogy a tömeges inváziótól meg lehet védeni egy országot, ha van hozzá politikai akarat.
Talán nem meglepő módon azonban Ausztráliában is vannak civil szervezetek, amelyek a migránsok be nem fogadása miatt támadják a kormányt. Az egyik ilyen intézmény a Lowy Institute Sydney-ben, amelyet a Csehszlovákiából kivándorolt és Ausztráliában nagy vagyonra szert tett üzletember, Sir Frank P. Lowy alapított 2003-ban, Ausztráliába érkezésének ötvenedik évfordulója alkalmából, ahogy ő maga írja, filantróp gesztusként, cserébe az Ausztrália által adott fél évszázados lehetőségért. Nos, ennek az intézetnek a munkatársai most azért lobbiznak, hogy Ausztrália a Global Compactok keretében lényegesen növelje a befogadandó migránsok számát.
De Sydney-ben van egy másik intézet is, amely hasonló tevékenységet folytat, és ez a menekültek jogi helyzetével foglalkozó Andrew és Renata Kaldor Központ. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ők is Közép-Európából származnak (ki is derül, ha valaki utánanéz az interneten, konkrétan Magyarországról). Mindebből az a következtetés vonható le, hogy minden országnak megvan a maga Sorosa, jobb, ha megtanulunk velük együtt élni, a compactokat azonban ne írjuk alá.
A 2016-ban az ENSZ-közgyűlés által elfogadott New York-i deklaráció a menekültekről és migránsokról formailag számottevően megváltozott, ám a lényegét tekintve ugyanaz maradt. A deklaráció még együtt tárgyalta a menekülteket és migránsokat – igaz, külön fejezetben –, mára ez már két külön dokumentummá vált. A szétválasztásra minden bizonnyal azért került sor, mert a menekültek helyzetét az 1951. évi genfi deklaráció és az azt kiegészítő 1967-es jegyzőkönyv szabályozza, tehát a rájuk vonatkozó globális akcióterv elfogadása nem okozhat gondot, a migráció esetében azonban ilyen kötelezettség nincs.
A két új anyagból kikerültek a New York-i deklarációban még hangsúlyosan megjelenő olyan megjegyzések, amelyek egy-egy ország menekültekkel kapcsolatos álláspontja elítélésére utaltak. Például, hogy a világ sok részén a menekültek és a migránsok növekvő idegengyűlölettel és rasszizmussal találkoznak (13. §), vagy hogy a migránsokat démonizálják (14. §), viszont ha a szövegek árnyaltabbakká is váltak, tartalmuk nem változott. E tartalomnak a lényege pedig az, hogy a migráció jó dolog, haszna van belőle a küldő és a fogadó országnak, és magának a migránsnak is: „a Global Compact elismeri, hogy a biztonságos, rendezett és rendszeres migráció mindenki számára kedvező, ha tervezett és konszenzusos módon zajlik” – áll az anyag 12. paragrafusában. Természetesen nem foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor a migráció sem nem tervezett és nem konszenzusos módon zajlik, ami viszont a mindennapos gyakorlat.
A határokon való átkelés nem jelenthet gondot a migránsoknak, hiszen az anyag „Határok integrált, biztonságos és összehangolt módon történő kezelése” címet viselő 11. célja szerint az aláíró államok „elkötelezik magukat, hogy nemzeti határaikat összehangolt módon kezelik, ami biztonságot nyújt, és megkönnyíti az emberek rendszeres, határokon átnyúló mozgását, össz-hangban a jogállamiságon alapuló nemzeti szuverenitással, amely tiszteletben tartja az összes bevándorló emberi jogait, függetlenül migrációs státusuktól”. Ha ezt a kacifántos mondatot a lényegére rövidítjük, azt jelenti, hogy a határon mindenkit be kell engedni.
Sokkal jobb helyzetben vannak a menekültek, akiket minden körülmények között megfelelő ellátásban kell részesíteni. A rájuk vonatkozó anyag második változata (The Global Compact on Refugees Draft 2) tételesen felsorolja, hogy a fogadó államnak mit kell tennie a menekültek elszállásolása, egészségügyi ellátása, élelmezése, oktatása stb. terén, úgy, hogyha azt az államok betartanák, számos „bennszülött” család jobban járna, ha szír menekültként jelentkezne a határon.
A „menekült” definíció egyébként eredetileg (az 1951. genfi konvenció szerint) az 1951 előtti üldözöttekre vonatkozott (tipikusan a második világháború üldözötteire találták ki utólag), amit azután egy 1967-es jegyzőkönyvvel időtlenítettek. A módosítás szerint menekültnek minősül mindenki, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik. A compact azonban a definícióba beleérti a háborús konfliktusok vagy a klímaváltozás miatt menekülőket is: „természeti katasztrófák és a környezet degradációja egyre nagyobb szerepet játszik a menekülésre késztető okok között” – írja az anyag 9. paragrafusa. Hasonlóképpen az eredeti 1951. évi konvenció szerint (31. cikk) egy állam csak azokat a menekülteket volt köteles befogadni, akik közvetlenül olyan területről menekültek, ahol üldözésnek voltak kitéve, a compact felfogása szerint viszont a menekültek bárhány biztonságos országon keresztül is érkezhetnek.
Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a menekültekkel foglalkozó compact, ha csak egy fél mondat erejéig is, de utal a menekülés okainak megszüntetésére, például a háborús konfliktusok felszámolására, a kibocsátó országok fejlődésének elősegítésére és ezzel kapcsolatban az ENSZ fenntartható fejlődésről szóló, 2030-ig megvalósítandó programjára. Ez a program 17 célt fogalmaz meg, amelyet el kell érni 2030-ig. Közöttük az első, a szegénység valamennyi formájának mindenütt történő megszüntetése, ami a magyar állampolgárt némileg emlékeztetheti a Kétfarkú Kutya Pártnak az örök életre és ingyen sörre vonatkozó ígéretére (természetesen kormányra kerülése esetén). De félre a gúnyolódással, már csak azért is, mert a program elkészítésében jelentős volt a magyar részvétel, továbbá kidolgoztak hozzá erőforrásigényt is, amely szerint – feltéve, hogy a szakértők nem tévedtek nagyot – a program elvileg megvalósítható lenne, ha a fejlett országok GDP-jük legalább egy töredékét a jelzett célok megvalósítására szánnák.
De még ha (teljesen megalapozatlanul) a legjobbakat is tételezzük fel a világ vezetőiről, akkor is 2030 még messze van, az újabb migránshullám és a vele foglalkozó compactok elfogadási határideje pedig közel. Megítélésem szerint egyik compactot sem célszerű aláírni, mert újabb lehetőséget adna arra, hogy az országon a menekülteknek nyilvánított migránsok befogadását számon kérjék. Ehelyett – ha már egyszer részt vettünk a kidolgozásában – a 2030-as célok megvalósítására kellene terelni az uniós közbeszédet, és e téren akár példát is mutathatnánk, az örökös védekezésből offenzívába menve át.
Nyilván el kell viselnünk a megfelelő szervek és civil szervezetek támadásait, de talán vigasztalhat bennünket, hogy e téren nem vagyunk egyedül. Mint talán ismert, Ausztráliának nagyon egyszerű felfogása van a menekültekről: évi mintegy 18 ezer ember fogad be, és csak olyanokat, akik érvényes útlevéllel és vízummal érkeznek. Aki viszont e nélkül akar Ausztráliába bevándorolni, azt a tengeren visszafordítják, vagy menekülttáborokba telepítik Pápua Új-Guineán vagy Naurun. Ehhez az ausztrál kormány megfelelő apparátust hozott létre, amely a Bevándorlási és Határvédelmi Minisztérium alá rendelve, három egységből áll. Az egyik a szövetségi rendőrség alá tartozó csoport, feladata az Ausztráliába tartó migránshajók megállítása és visszafordítása, a másik, a haditengerészethez tartozó egység felderíti, elfogja és elszállítja a migránsokat, a harmadik pedig, a büntetés-végrehajtási és kitoloncolási csoport pedig a menekülttáborok ügyeit intézi. Mindez mutatja, hogy a tömeges inváziótól meg lehet védeni egy országot, ha van hozzá politikai akarat.
Talán nem meglepő módon azonban Ausztráliában is vannak civil szervezetek, amelyek a migránsok be nem fogadása miatt támadják a kormányt. Az egyik ilyen intézmény a Lowy Institute Sydney-ben, amelyet a Csehszlovákiából kivándorolt és Ausztráliában nagy vagyonra szert tett üzletember, Sir Frank P. Lowy alapított 2003-ban, Ausztráliába érkezésének ötvenedik évfordulója alkalmából, ahogy ő maga írja, filantróp gesztusként, cserébe az Ausztrália által adott fél évszázados lehetőségért. Nos, ennek az intézetnek a munkatársai most azért lobbiznak, hogy Ausztrália a Global Compactok keretében lényegesen növelje a befogadandó migránsok számát.
De Sydney-ben van egy másik intézet is, amely hasonló tevékenységet folytat, és ez a menekültek jogi helyzetével foglalkozó Andrew és Renata Kaldor Központ. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ők is Közép-Európából származnak (ki is derül, ha valaki utánanéz az interneten, konkrétan Magyarországról). Mindebből az a következtetés vonható le, hogy minden országnak megvan a maga Sorosa, jobb, ha megtanulunk velük együtt élni, a compactokat azonban ne írjuk alá.