Buonarroti Széklábfaragó Rt.

Az egykori fizikatanár őstörténettel foglalkozik, a valamikori sportoló műsort vezet, a valaha volt óvónő könyvkiadót működtet, a korábbi műszaki ellenőr most autókereskedő. Mintha minden és mindenki összeesküdött volna, hogy a „suszter maradjon a kaptafánál” ősi igazságát esztelen jakobinus dühvel nemcsak félrerúgja, de örökre meg is semmisítse, sőt, még az emlékét, még az írmagját is kiirtsa. Minden lehet mindenkiből…

A torz ős-amerikai minta barbárul gátlástalan közép-európai kopírozása? „A korlátlan lehetőségek hazája” hamis ideáljának és/vagy a levitézlett (ál)liberalizmus „minden lehetsz, fő a korlátlan önmegvalósítás” több mint gyanús, álhumánus tanításának/jelszavának tömény tobzódása?

Amerre nézünk: szegény jó Madách Imrénk Tragédiájának torz, idomtalanra trancsírozott lenyomata, kiforgatva, összevissza borogatva. Emlékszünk: a falanszter színben megjelenik Michelangelo, Platón és Luther is – ki-ki az irányított-manipulált társadalmi modell kívánalmai­nak megfelelő tevékenységet kell, hogy végezzen, az elhivatottság és a tálentum dacára: Michelangelo ily módon széklábat farag, Platón nyájat őriz, Luther kazánt fűt.

Mindez a sztálinista diktatúrában, idehaza Rákosiék rémuralma idején meg is valósult, lásd az éjjeliőr tábornokokat, a segédmunkás egyetemi professzorokat és a többit – mostanra viszont, igencsak változatos évtizedek múltán, utólagos reakciósorozat gyanánt, több mint döbbenetes kifacsarása a falanszteri történéseknek. Létrejött és már-már intézményesült az önjelölt Michelangelók több mint fura Buonarotti-részvénytársasága – szakmányban oly széklábakat farigcsálva, amiket Dávid-szobroknak akarnak eladni. És a természettudományos tanerőből lett „történész kutatók”, kisdedóvóból transzformálódott kiadók és hasonló képződmények tömeg- és rémuralma nem is valami lassan, de annál biztosabban ráborul az új évezred második évtizedének magyar világára, ahol ily módon garázdán tovaröppenni látszik az igazi, komoly szaktudás és az elmélyült hozzáértés, a valódi pályaismeret és -szeretet, a szakképzettség becsülete és hitele; inkább ne is folytassuk. Hogy csak „amatőrök”? Dehogy, dehogy.

A végtelen tereket kapott, gátlástalan dilettantizmus lépten-nyomon vadul kitör és eget kér. (De még az sem szakad rá.) A Buonarotti Széklábfaragó Rt.-k pedig köszönik, jól vannak, nagyszabású, önbizalomtól fennen duzzadó produktumaik tolakodón sorakoznak, bármerre tekintünk körös-körül.

A régi mesteremberek, a képzettségüket majdnem vagy akár ténylegesen is művészi szinten érvényesítő alkotó elmék, a komoly tudósok, a vérbeli művészek, az elhivatott, igazán, sokoldalúan tájékozott kutatók és egyéb szakférfiúk és szakhölgyek meg, jobb híján, csak azt mondhatják, amit Madáchnál Ádám a falanszter szín végén: „…mi józanságtokat / Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon / Nagy és nemes volt, mind ily őrülés, / Melynek higgadt gond korlátot nem ír.” És bizakodnak: hátha egyszer ennek is valamiképpen valami higgadt korlát íródik, hátha egyszer ez is véget ér…