Kondor Katalin

Vélemény és vita

Bűn és megbocsátás

Sokan még ma is megpróbálják bagatellizálni a magyar történelem tragikus eseményeit

Több történelmi megemlékezésnek lehettünk részesei mostanában. A mögöttünk hagyott hónap bővelkedett évfordulókban, sajnos többnyire szomorú eseményekre emlékezhettünk. Gondoljunk csak a 74 évvel ezelőtti várbeli kitörés rengeteg áldozatára, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége megalakulásának harmincadik évfordulójára, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, amikor az elhurcoltakra és meghurcoltakra emlékeztünk.

A lista korántsem teljes. Ilyenkor jön rá az ember – feltéve, ha részt vesz az emlékezéseken –, mennyi mindent nem tudunk a személyes történelmekről. Azoknak az embereknek a sorsáról, akik ezen sajnálatos eseményeknek szenvedő szereplői voltak. Mert a részletek cseppet sem elhanyagolhatók! Egyáltalán nem mindegy, hogy ki, hány évet töltött a szovjet lágerekben, nemigen hasonlítható össze, ha valakit egy évre ítéltek ’56-os tevékenységéért, vagy éppen úgy szabtak ki rá halálbüntetést, hogy nem tudta, mikor jön érte a hóhér.

A sok-sok személyes tragédia felidézése kapcsán nekem valamennyi alkalommal eszembe jutott a megbocsátás kérdése. Mint lelkiismereti, de akár filozófiai kérdés. S az elmesélt történetek nem hagytak nyugodni. Azaz inkább jelen időt használnék, nem hagynak nyugodni. S ha engem, aki a háború után születtem (s a vad kommunizmusban kiskorú voltam), nem hagynak nyugodni, hogy hagyhatnák azokat, akik átélői voltak a szörnyűségeknek? Nem kevés ilyen emberrel kerültem baráti kapcsolatba az utóbbi néhány évtizedben, s szinte valamennyien azt mondták, nincs bennük bosszúvágy. Sőt, megbocsátottak. Elhittem. Úgy mondták, hogy el kellett higgyem. S mikor történeteiken elgondolkodtam, rájöttem, én a helyükben nem tudnék megbocsátani. Mi több, eszem ágában sincs megbocsátani!

Bosszúvágy soha, semmilyen körülmények között nem volt bennem, valószínű így születtem. Ám a megbocsátás fogalmán gondolkodva azon töprengtem, aki nem felejt – márpedig felejteni hibákat, gaztetteket nem szabad – az vajon megbocsátott, vagy nem? Mit jelent a megbocsátás akkor, ha az átélt vagy elbeszélt szörnyűségek nem hagynak bennünket nyugodni? Egyáltalán, szabad-e felejteni? Pontosabban: lehet-e felejteni?

Megpróbáltam a pszichológia világában is magyarázatot találni a fogalomra. Számos könyv, írás foglalkozik a megbocsátással, igyekszik tanácsokat adni ahhoz, mit is kezdjünk a fájó emlékekkel, s hogyan bocsássunk meg annak, aki megsebzett, megalázott, megkárosított bennünket. Nem leltem számomra elfogadható tanácsot. Hogy mi is a megbocsátás, arra azt a magyarázatot találtam, hogy az a sérelem előtti állapotunk helyreállítása. A megfogalmazó nyilván a lelkiállapot visszaállítására gondol, hiszen például akinek a családját kiirtották, annak nehéz lenne a sérelem előtti állapotot helyreállítani.

Tovább töprengve sorolni kezdtem néhány példát, amelyek kapcsán elgondolkodtam ezen a kérdésen. Megbocsáthatnak-e azok a volt politikai foglyok, akiket az ÁVH pribékjei azért tereltek az udvarra, hogy végignézzék egyik társuk agyonverését? Megbocsáthatnak-e azok a kitelepítettek, akiket két-három éves gyermekeikkel együtt vittek el például a Hortobágyra, hogy aztán a hodályokban „elszállásolva” egész nap a rizsföldeken, vízben állva dolgoztassák őket, miközben kisgyerekükre a pár évvel nagyobb gyermekük vigyáz? Megbocsáthat-e az a kitelepített, akitől mindent elvettek, mert nem volt hajlandó azt mondani, hogy a közelben élő szerzetesrend tagjai gazemberek, s azóta is „kárpótlásul” húsz négyzetméteres lakásban él? Megbocsáthat-e az a délvidéki magyar, akinek hozzátartozóját az 1944-es etnikai tisztogatás alkalmával a szerbek cafatokra verték és a vele kiásatott gödörbe lőtték bele? Megbocsáthat-e az a magyar, akit a kilencvenes évek „jugoszláv” háborúja idején kizárólag azért kínoztak meg, mert magyarnak született, és megbocsáthatnak-e azok, akiknek rokonait agyonlőtték? (Ez utóbbi esemény idején történt vérengzésekről ajánlom az éppen tíz éve elhunyt Illés Sándor író, újságíró kitűnő és szívszorító írásait, valamint a Magyarkanizsai Színház kitűnő darabjait.)

A megbocsátás hitéleti kérdés is. Keresztény vagyok, református. De nem hiszek abban, hogy „tartsd oda a másik orcádat is”. Mármint akkor, ha az egyiken már csattant a pofon. Szerintem – bocsásson meg mindenki, aki másképp gondolja – ez a gyávaság jele vagy a mazochizmusé. Miért is kellene magunkat megveretni? Miért is kellene mindig szelídnek lenni, akkor is, amikor a mi oldalunkon van az igazság? Amikor semmi jó nem származhat szelídségünkből? Nos, szerintem nem kellene.

Tényleg, miért is kellene képmutatóan szó nélkül hagynunk pél­dául azt a sok eltévelyedést, amelyek jó ideje már papok pedofil kalandjai­ról szólnak, s amelyek nem bizonyultak rágalomnak? Miért kellene elfogadnunk, hogy a pénz már rég nagyobb úr az egyházakon belül, mint a krisztusi tanok?

Nem kellene. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, sokan elvárnák. Miként a politikai életben is sokan elvárnák, nézzük el nekik az „eltévelyedést”.

Viszonylag friss példa: megbocsátható-e, hogy a magyar kormányt a hazai tényeket elferdítve az Európai Unióban úgymond „kiátkozzák”, mert például Sorost és Junckert egy plakáton meri ábrázolni, miközben szavuk nem volt Verhofstadt képviselő perfor­mance-ára, mikor is autóra szerelt plakátokon hirdette – egy független ország belügyeibe avatkozva –, hogy Orbánnak mennie kell. Miért nem lehet végre elegünk a mindenhol eluralkodó kettős mércéből? Nekünk nincs bocsánat sosem, mert merünk gondolkozni? Nekik a legnagyobb gazságokért mindig van? Megbocsáthatjuk-e a magasságos uniónak, amelynek urai belepésünkkor összevissza hazudozva a nemzetek Európáját ígérték, s elhazudták, hogy épp az ellenkezőjét akarják megvalósítani? Szerintem nem.

A fentebb felsorolt példák szenvedő alanyai, legyenek akár elmúlt vagy jelenlegi politikai, egyházi történések szereplői, ismeretségi köreimből valók. Gulágot, kitelepítést, börtönt éltek túl, vagy éppen hitéletükben sértették meg őket. Önök, kedves olvasók, nyilván tudnák bővíteni a példatárat. Az emlékezés hónapjának végére magam arra jutottam, mivel az őszinte bocsánatkérés a felsorolt konkrétumokat illetően többnyire elmaradt, legfőbb kötelességünk: a gazságokat nem elfelejteni, ezekre örökre emlékeztetni. S mondhat bárki bármit a megbocsátásról, számunkra a leginkább bántó az a hazugságáradat, amellyel szinte naponta vagyunk kénytelenek szembesülni, amikor eltitkolni, bagatellizálni próbálják a magyar történelem tragikus eseményeit. Amikor még mindig gyakori, hogy Ábel emlékünnepén Káin mond beszédet. Amíg ez így van, megbocsátani nem lehet és nem is szabad. Lehetetlent ugyanis embertől elvárni nem szép dolog.

Amúgy meg a bűnösöknek bocsásson meg az Isten.