Amelyek nem szép ideák és örök erkölcsi törvények, hanem kártékony rögeszmék nevében és jegyében születnek, burjánzanak és fertőznek. Korunk nagy históriai gyomnövényei ők. Nőnek és bűzlenek. És fertőznek. Kinevelve Lenin máig aktív hasznos idiótáit.
Amikor életemben először jártam ama fényes és irigyelve vágyott Nyugaton, emlékszem, több jelenség volt, ami váratlan-kellemetlen meglepetésként nemcsak szemet szúrt, de szíven is ütött – mondhatnám, rúgott. Amikor az első vörös csillagos sapkát, pólót, ilyen-olyan mütyűrt észrevettem az Oxford Street szuvenírboltoktól hemzsegő forgatagában, először csak megdöbbentem. Ám amint ugyanazt a kultikussá gerjesztett, kihívó tekintetű szakállas fejet láttam viszont lépten-nyomon, bevallom, meglepetésem fölháborodott undorba csapott át. Máig igen emlékezetesen.
Pedig ez a kihívó tekintetű szakállas ma is farkasszemet néz velünk, holott éppen a napokban volt immáron félszáz esztendeje, hogy jobblétre szenderítették valahol a bolíviai őserdők mélyén. Lenint és még néhány kóbor keleti tömeggyilkost leszámítva azóta is alig van másik hordalékpéldánya az emberi fajtának, akit annyira istenítettek és istenítenének, mint az 1928-ban Argentínában született Ernesto Rafael Guevara de la Sernát, akit már zsenge ifjúkorában jó néhány, több mint jellemző gúnynévvel illettek: El Loco (bolondos, dilis), Fuser (dühöngő), Chancho (disznó, állítólag tisztálkodási hiányosságai miatt – ez a legjobb).
Később Kubában megkapja a Che (jelentése: „Hé”!) becenevet. És innentől kezdve az út egyenes számára. Ő is ama nyolcvanegy között van, akik 1956. december 2-án partra szállnak Kubában, az ottani Népszabadságnak majdan nevet adó Granma (Nagymama) fedélzetéről. Többéves kegyetlen partizánháború után 1959. január elsejei hatállyal a karibi térségben is hódítani vágyó Szovjetuniónak kapóra jött elánnal a szerencsétlen szigetországot előbb szovjet gyarmattá, majd nyomorba, rettegésbe süllyesztett kommunista tereppé teszik.
Che kezdettől a helytartó Fidel Castro jobbkeze és a párt ökle, sajátságos latin-amerikai kiadásban. Létrehozza a kubai koncentrációs haláltáborok rendszerét, cinkostársa és főnöke, Fidel kinevezi a Nemzeti Földreform Intézet, majd a Kubai Nemzeti Bank elnökévé, 1961-ben ipari miniszterré. Hősünk a kubai gazdaság sztálinista típusú átalakítását tűzi ki célul, de nemsokára az új állam, „a szocialista Kuba” egyik legfontosabb vezetője, utazó nagykövete lesz, sorra látogatja a harmadik világ legjelentősebb vezetőit – de persze találkozik a legfőbb gazdával, magával Hruscsovval is, kezet ráz Mao Ce-tunggal, felszólal az ENSZ-ben és eljut Magyarországra is, ahol fogadja Kádár János és – természetesen – kemény szavakkal elítéli a szocializmust végveszélybe hozó 1956-os ellenforradalmat. A munkatáborok atyja később egyre jobban a maoizmus felé fordul. Demszkyék és derék maoista-liberálbolsevikjaink kellő eszmei szolidaritással meg is teszik a magukét a nyugatihoz hasonló méretű itthoni népszerűsítéséért, egy időben még maga Csoóri Sándor is áldozatául esik a nem akármilyen intenzitású manipulatív hülyítésnek (verset ír Che Guevara búcsúztatója címmel, kubai útinaplójában, esszéiben is emlegeti).
Közben a derék hadfi 1964-ben New Yorkban, az ENSZ közgyűlésén arcátlan maffiózóstílben kijelenti: „Kivégeztünk, kivégzünk és ki fogunk végezni embereket, mindaddig, amíg az szükséges.” Rövidesen Prágában, majd az NDK-ban tűnik fel és megkezdi az országos, nagyszabású kommunista bomlasztást Algériában, Angolában, Guineában, Kongóban. A hősi kommunista forradalomra nem igazán hajlamos afrikai országok láttán aztán elkeseredett levélben panaszolja főnökének, hogy „nem lehet felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni”. (Úgy látszik, nem tanult eleget a Szovjetuniótól – ott az ilyesmi nem okozott gondot, úgy szabadított az föl, mint a vöcsök, sorjában, szakmányban, abban hiba nem volt, csak úgy döglött bele minden érintett, akár hajlandó volt, akár nem…)
Végül Bolíviában köt ki, ahonnan a Nagymama vezércikkei által vezérelt elvtársai már nem mentik ki, mint korábban Kongóból: ott kapják el és végzik ki. És az elképesztő, máig tartó és ható kultusz azonnal meg is kezdődik: már holttestét Krisztuséhoz hasonlító pózban állítják ki (persze meg is írják ezt róla), a gondosan árasztott dicsfény az egekbe emeli, az álfilozófus Jean-Paul Sartre azt nyilatkozza róla, ő volt „korunk legteljesebb emberi lénye”, persze versben dicsőíti az őskommunista chilei költő, Pablo Neruda is. (Akiről viszont Faludy György azt írta: „Ma végeztem Nerudával. Elolvastam, megutáltam.”) A szakállas ábrázat a vörös csillagos sapkában azonban még ma is a teáscsészéktől a törülközőkig, a poszterektől a pénztárcákig tekintget le ránk és hirdeti, hogy él és uralkodik mindörökké.
Ideje lenne hát, hogy a nagyképű, gátlástalan, zavaros fejű kalandorok, a profi tömeggyilkosok és a néphülyítő gazemberek sorában egészen kiemelkedő helyet elfoglaló, immáron ötven esztendeje néhai fölött is megkonduljon már végre az elparentáló lélekharang. Hogy oda kerüljön, ahová való. Jó mélyre.