Bort kortyolni

Márai azt írja, a magyar büszkén szerette Pestet, de igazából egy vidéki házra vágyott mindig, ahol nyugodt lehet és magányos, és ahol bort lehet iddogálni csöndes és álmos nyári vagy őszi délutánokon. Mint a Pesten élők legtöbbje, én is vidéki vagyok, sokadmagammal tanúsítva: a hős város, az 1956-os, örök héroszi Budapest iránti rajongás nagyon is összefér a magyar vidékre vágyakozó attitűddel, sőt. Egyik feltételezi a másikat. És nem baj, ha ezt csak mi értjük.

Kisújszálláson sétálva az embernek Márai megállapítása egészen sajátságos alakváltozatokban juthat eszébe. A Tiszántúl közepén – igen! – osztrákosan-németesen tiszta utcákon-tereken példás rendezettség, polgári csönd és áldott békesség, a napfényes ősz ragyogása bearanyozza a gyönyörűen rendbehozott-helyreállított városháza előtt az itt tanító Arany János és az itt tanuló Móricz Zsigmond szobrát, nem messze, annak rendje és módja szerint országzászló és Trianon-emlékmű, Illyés-idézettel („magyar az, akinek fáj Trianon”), első és második világháborús, amarra az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, a református templom mellett az 1956 előtt tisztelgő emlékmű, valamennyi megkoszorúzva sok nemzetiszínű szalaggal. És a szintúgy felújított-rendbehozott Vigadó („cukrászda és kávéház”), s hogy a helyi specialitások százszázalékosak legyenek: emitt a magyar ifjúsági irodalom klasszikusai közül a valóban létezett Bagaméri – ki fagylaltját maga méri – szobra előtt az idős helybéliek legalább olyan szeretettel emlegetik és emlékeznek rá, mint Csukás István.

Erős a gyanúm: varázslatos dolog történik a magyar vidéken. Mintha mostanában és mostanra érne be és érne ide véglegesen és végérvényesen mindaz, amit korszerű, igazi polgári létnek, letisztult, dolgos-csöndes-békességes, prosperáló emberi életnek nevezünk. Szolid gyarapodással és rohamosan erősödő lokálpatrióta szeretettel és aktivitással, a szűkebb haza iránti féltő, gondos áldozatkészséggel és mindinkább szemmel látható, büszke külső-belső elégedettséggel. Általában: minden és mindenki itt van és a helyén van ebben az alföldi kisvárosban (is), amely alighanem a mai magyar élet egyik legvonzóbb példázatával szolgál a budapesti-vidéki ideérkezőnek.

Nagyjából úgy fest minden, ahogyan festenie kell – ez pedig olyan szívet melengető, olyan megnyugtató érzés, akár enyhén savanykás száraz bort kortyolni álmos és napfényes őszi délutánokon, amikor doromboló fekete minipárduc-macskák hátát simogathatja csöndben az ember, és azt hiheti, hogy tulajdonképpen ezen a világon minden, de minden rendben van. Körülöttünk az egykori vad és büszke és még rokon származásukkal együtt is némi viaskodások után befogadott, kemény magyarrá lett nagykunok százai-ezrei („Tódulva jönnek bajnoki népeink: (…) az áldott tér mezőkben / Megfeketült haragos kunokkal” – írta Berzsenyi), akik a végtelen tiszántúli rónán a nagy néprajzos Győrffy István, a kiváló író Körmendi Lajos; Kiss Tamás, a helybéli költő – neki is szobra van, ott ül a templom mellett –, no meg a mindenkori nagytiszteletű úr („áldás, békesség”) szellemének nyomdokain maradtak meg mégis Kötöny király utódainak, szép tiszta ázsiai vonásokkal, kedves és egyetemlegesen magyar vendégbarátsággal és józan, mértéktartó okossággal a körülöttünk esztelenül zajló, zilált nagy európai világban. Áll, álldogál az ember a napfényes és néptelen főtéren, forgatja a jászkun identitásról szóló tanulmányokat tartalmazó, az idén megjelent helybéli kiadványt, és először nem is tudja, mitől lehet, hogy olyan boldognak érzi magát.