Bologna

Délnek haladva egyre sűrűbb a fény. Prágában, Bécsben fehéren, kéken ragyognak a reggelek még júliusban is, a dolgok éle pedig szabályos és jól kivehető, mint például az a fehér, egyszerű, klasszicista, sima vonalú házhomlokzat abban az utcában, amelynek tükörképe Pesten van a Március 15. tér és a Váci utca között. Különös egy utca az Pesten, megvan egy változata Firenzében is, és egy szakasza Zágrábban köszön vissza, hiszen az utcák, zugok, boltok, kapualjak, rakpartok, szegletek, beugrók, titkos helyek és nagy sugárutak valami különös rend szerint egymásra felelnek a világ főbb városaiban. Pesten megtalálni Párizst nem kunszt, sem Szegeden Szabadkát, de Firenzében már csak a haladóbbak találják meg Pécset, mint ahogy Berlin egy-egy szegletét is csak a hétpróbás kóborlók fedezik fel Milánóban, vagy a gyerekek. A gyerekeknek nem kell elmagyarázni, hogy ha Zágrábban azt mondja az ember, hogy a pesti oldalon, akkor Új-Zágrábra gondol, és azt is tudják, hogy Firenzében a pesti oldal az a Santa Maria Novella oldala, míg a budai a Palazzo Pittié, de a gyerekekkel általában is könnyebb, mint a felnőttekkel.

Ha éjszaka, titokban tennék le az embert valahol, hogy a nap első sugarára ébredjen egy városban, amelynek nevét eltitkolták előtte, a hétpróbás kóborló nem esne kétségbe, a fényt figyelné a szemközti házfalon, hogy mennyire érett és édes, és abból bizonyosan tudná, hogy melyik sávban van, Pesttől északra vagy délre, Zágráb fölött vagy alatt, Olaszországban-e már vagy talán egészen délen, spanyol földön, ahol, mint a rossz barokk festményeken, élesen válik el a fény és az árnyék.

Bolognában már édes, de még nem túl sűrű a fény. A legjobb innen indulni egy nagy kóborlásra, aztán maradni, napokig. Az árkádok miatt. Akár Padovában, egy árkádsor az egész belváros, és az árkádok alatt a fényfolyó óráról órára változik a vöröstől a fehérig a számtalan sárgán át, és ahogy a nap halad, negyedóránként változik a beeső fény kirajzolta alakzat, attól függően, hogy íves vagy négyszögletes vagy csúcsos az árkádsor. Alkonyatkor megtelik sötéttel és sóhajtozással a bolognai árkádrendszer, mintha az alvók álmaiból, egykor itt lakók lelkeiből, éjjeli csavargók rövid fel-felkacagásából, szerelmes nyögésekből, gyereksírásból, félelemből szőnék össze a sötét szövedékét, amelyet itt-ott felszakít egy éjjeli utcalámpa vagy egy nyitott ablakon át kihulló fénynyaláb.

Augusztusi délutánokon olyan errefelé kószálni, mintha egy Chirico-képben menne az ember, városi tájban emberek nélkül, zárt, lehúzott redőnyű boltok és falragaszok közt, éttermek előtt, amelyek mélyén legfeljebb egy-egy álmos kínai vagy pakisztáni alkalmazott hajtja a legyeket a kávéja fölött. Ilyenkor nem illik vásárolni. Enni főleg nem. Békén hagyni illik pincért és eladót, baristát és fodrászt. Legfeljebb az antikváriushoz lehet belopakodni kettő körül.

– Az embernek minden városban legyen egy kávéházi törzsasztala és egy antikváriusa, ha otthon akar lenni a világban. De elsősorban: beszéljen nyelveket – villan fel a kóborlóban valami nagyapai szózat, amikor benyit, és az ajtó felett felcsendül a kis harang, amely már ötvennégyben is ugyanígy és ugyanitt csilingelt, mint pár várossal arrébb, Barcelonában a Sampere-könyvkereskedés ajtaja felett a rézcsengő.

– Á! – mondja olyankor az antikvárius, ami azt is jelentheti, hogy jó napot ezen a ritka órán, de azt is, hogy már vártak az emberre. A világ minden pontján, minden antikváriumban van egy könyv, amely ránk vár. Akármilyen nyelven. Évek óta, türelmesen vár ránk, és ha megtaláljuk, fordul vele az életünk – jutott a kóborló eszébe, míg gyorsan fizetett, aztán továbbiszkolt a mozdulatlan délutánban.

A helyi szépművészeti múzeum előtti kis téren ült le arra a padra, amely a félkörív múzeumhoz legközelebbi pontján állt. Körülnézett. Egyedül volt az árkádok városában. Alig egy oldalt silabizált ki az elmosódott, régi, rongyos, olasz nyelvű könyvből, amelynek címét, ha lefordította volna, biztosan így fordítja: Nagyítás, amikor a tér másik sarkán feltűnt egy kutya.