Domonkos László

Vélemény és vita

Bizánc: janicsárok aranykora

Már az előtörténet is izgalmas, több mint tanulságos: Herczeg Ferenc 1904-ben írott remekét – az író vitán felül legjobb darabját – 1945 után szerzőjével együtt természetesen azonnal „hidegre teszik”

A Bizáncot a korábbi hatalmas siker után – 1927-ig 78-szor, a premier­től 1947-ig egyedül Budapesten 125-ször adták elő – csak a forradalom előtti enyhültebb, egyben mind forrongóbb légkörben merészeli 1956 szeptemberében bemutatni (még így is, akkor is világ csodájára!) a pécsi színház.

A levert szabadságharc után természetesen újabb betiltás következik – most pedig itt van előttünk teljes pompájában a darab, nem akármilyen élményként. És enyhén szólva figyelemre méltó üzenetekkel. 1453 májusa. 565 évvel ezelőtt a már csaknem száz éve „nyomuló” Oszmán Birodalom a kapuk előtt áll. Bizánc végnapjaiban vagyunk, hogy a keresztény kultúra ősi városa rövidesen Konstinápollyá, majd – máig – (I)Sztambullá váljék. Igaz, három év múlva jő az Orbán-előfutár, bizonyos Hunyadi János, a 15. századból, s Kapisztrán Jánossal az oldalán déli határunkon nyer néhány évtizedet, akárcsak majd 2015-ben meg 2018 áprilisában – tudjuk, hogy ki időt nyer, életet nyer –, de ez a hőstett nem teszi, nem teheti meg nem történtté Bizánc végzetét. Ami most úgy áll előttünk, hogy nem árt tudnunk: olyan előadást látunk, amelyre nagyon is áll a bemutató után írott egyik lap-észrevétel: „nézzék meg a Bizáncot, mielőtt esetleg betiltanák.” Betiltanák ismét, tehetnénk hozzá. Sőt: az sincs kizárva, hogy máris akad olyan nyugat- vagy észak-európai ország, ahol a derék szállás-előkészítő janicsárok be sem engednék mutatni. Vagy jobbik esetben egy-két előadás után súlyos jelzőkkel illetve („rasszista” „idegengyűlölő”, „xenofób” stb.), a politikai korrektség szentséges PC-beszédje ellen elkövetett súlyos, megbocsáthatatlan vétségnek bélyegezve vennék azonnal üldözőbe.

Tudom, írtam már róla ezeken a hasábokon: ajánlatos újra meg újra elővenni Germanus Gyula ma már klasszikus, Allah akbar című művét. A Bizánc láttán az jutott eszembe: a darabot e könyv Mi az iszlám? című fejezetével egybekötve kéne kötelező olvasmánnyá tenni a jövendő magyar és közép-európai nemzedékeinek. „A merev dogmatizmus a szeretet és megbocsátás gyengéd érzelmeit nem engedte szóhoz. (…) Akinek elméjét az Isten felvilágosította (núr-al-iszlám), az hívő, akinek ez nem jutott osztályrészül, az a megfelelő törvényes következményekkel kénytelen számolni. (…) Jogviszonyaikat (…) a vallásjog (saría) pontosan meghatározza. (…) akik az isteni bölcsességben és törvényben sehogy sem hisznek (…) azokat kényszeríteni kell az isteni igazság felismerésére és elfogadására. Ennek eszköze a vallásháború (dzsihád) (…) Az ember az iszlám szerint nem bír alkotó elmével, mint ahogy alkotni semmit sem tud. Elméje csak felismerheti a valót, amely egyedül Istenben van, és tőle sugárzik ki a világegyetembe (…) értelmezni és alkalmazni az emberi ész kötelessége. Az iszlámban ezért nems találunk emberi jogszolgáltatást (…) jogrendszere az isteni akarat és rendelkezés folyománya, s csak az egyénre vonatkozik; az államot és a társadalmat nem kötelezi, sőt, azt el sem ismeri (…) nem tesz különbséget a vallásos hit ellen vagy az ember ellen elkövetett cselekedetek között. Imát elmulasztani vagy bort inni éppen úgy bűn az iszlám szemében, mint lopni vagy csalni” – olvasható többek között ebben a fejezetben. (Ezek után „mérsékelt iszlámról” papolni körülbelül olyan, mintha vegetáriánus oroszlánt vagy báránybarát farkast emlegetnénk.) Mindezzel szembesülve pedig Her­czeg darabjából tonnányi súllyal előgördül a mondat: „minden nemzet akkor hal meg, amikor megásta a maga sírját.”

A Bizánc kiválóan felmutatja a mindenkori hódítók útjainak egyengetőit, a halhatatlan janicsár-alaptípusok különböző alakváltozatait éppúgy, mint az árulás és a megalkuvás időnként kísértetiesen jelenidejűnek számító for­máit. A darabba, nem árt külön hangsúlyozni, valósággal hemzsegnek a hódítónak így-amúgy szálláscsináló gyávák és karrieristák, az örök helyezkedők és az örök szolgalelkek – mennyi ismerős figura a mai magyar világból, uramisten! Az iszlámmal – lehet, honi előőr­seik máris igen jól érzik – , a janicsárok aranykora közeleg. Herczeg Ferenc meg az egyik legjobb, hosszú és mesterséges altatásából végre feltámadó magyar darabbal szívszorító, döbbenetesen megragadó szinten nagyjából a huszonnegyedik órában nagyjából mindent figyelmünkbe ajánl. Amire igen-igen rá vagyunk szorulva. Merthogy valóban iszlám ante portas, Mohamed Bizánc előtt áll – tehát olvassuk, nézzük Her­czeg Bizáncát. Olyan, mintha Földi Lászlót, Georg Spöttlét vagy Bakondi Györgyöt hallgatnánk. És felelősségem teljes tudatában kijelentem: bár mindez „csak irodalom” – velük egyenértékű.