Bogár László

Vélemény és vita

Bill és Borisz

Putyin valóban nagyon okos fiú, ám a jelek szerint ez a fajta „okosság” nem igazán nyerte el a kifosztó tevékenységében éppen általa korlátozott birodalom tetszését

A mai orosz–amerikai kapcsolatok fényében különös élmény átolvasni azt a dokumentumgyűjteményt, amelyet az amerikai külügyminisztérium most oldott fel a titkosítás alól. A vaskos, több mint hatszáz oldalas iratanyag Bill Clinton és Borisz Jelcin 1993 és 1999 közötti telefonbeszélgetéseit, közvetlen tárgyalásait és levelezését tartalmazza, és hol drámai, hol groteszk módon mutatja meg a világhatalmi tér legkényesebb kommunikációs mezőinek zavarba ejtő primitívségét és kisszerű gátlástalanságát.

Az orosz elnök esetében ez még érthető is, hiszen már akkor is nyilvánvaló volt, hogy egy minden elemi funkcióra képtelen, súlyosan alkoholista roncs, aki éppen ezért bizonyult kiváló és engedelmes bábfigurának. És Bill Clinton esetében is érthető a cinikus gátlástalanság, mert ő meg ezért volt engedelmes bábfigura a „zsinórpadlás urai” számára. Mielőtt idéznék e dokumentumokból, közbevetésként csak annyit, hogy Borisz Jelcin alatt, 1992-től kezdve a felbomló Szovjetunió és a helyén létrejövő „új” Oroszország kifosztása valószínűleg a világtörténelem egyik legnagyobb volumenű rablóhadjárata volt, amihez legfeljebb India britek általi kifosztása volt fogható. Csak ezermilliárd dollárokban mérhető az a vagyonvesztés, amely 1992 és 1999 között végbement anyagi, természeti és humánvagyonban egyaránt.
Ha pedig azt is számba vesszük, hogy ezt a vagyont a szó szoros értelmében vérrel és verítékkel hozta létre az orosz nép, hisz több tízmillió emberi élet volt az „ára”, akkor nem olyan meglepő mindaz, ami azóta lezajlott Putyin kormányzása alatt. Teljesen érthető, hogy már 1993-ra óriási tömegelégedetlenség alakult ki, amelynek politikai „kanalizálására” az akkori orosz parlament tett kísérletet.

Az elnök és a parlament között kialakuló konfliktus azonban 1993. október 4-én oda vezetett, hogy Jelcin a Tamani Gárdahadosztály elitalakulatainak tankjaival rommá lövette az egyébként demokratikusan megválasztott és mindössze a törvények betartására törekvő, illetve azokat az elnökkel is betartatni kívánó parlamentet. A demokratikus viták eldöntésének ez a kétségtelenül kissé szokatlan módja nagyjából kétezer halálos áldozattal járt. Az alig egy éve megválasztott Clinton számára (mint eszmecseréjükből kiderül) ez a legcsekélyebb problémát sem jelentette, sőt inkább arról érdeklődött szolgálatkészen, hogy mivel tudja ezek után segíteni azt, hogy az újjáválasztandó parlamentbe már Jelcinhez és rajta keresztül a világ „nem létező” uraihoz hű erők kerüljenek. (Nyilván a kifosztás zavartalan folytatása érdekében.)

Leplezetlen nyíltsággal társalog a két elnök arról, hogy „mennyibe kerülne” a regionális vezetők „megvásárlása”, akik mint helyi „véleményvezérek” meghatározhatják a közhangulatot. Jelcin jelzi, hogy kellene azonnal két és fél milliárd dolláros „soft loan”, vagyis „kedvezményes hitel”, és arra kéri Clintont, hogy vesse latba befolyását az IMF vezérigazgatójánál, a francia Michel Camdessusnél annak érdekében, hogy az IMF által kilátásba helyezett „mentőcsomag” kilencmilliárd dollár helyett tizenhárommilliárd legyen. Bár különösebb kommentár nem nagyon kell mindehhez, de azért érdemes kicsit eltöprengeni arról, hogy az elmúlt néhány év történéseinek fényében mit is gondoljunk minderről.

Itt van mindjárt az a kézenfekvő kérdés, hogy vajon a kényes ízlésű, és különösen az oly szent emberi jogok megsértésére igen kényes amerikai adminisztráció vajon miért gondolta természetesnek, hogy a „fékek és ellensúlyok” rendkívüli fontosságú rendszerének megóvása akkor és ott nem szenvedett csorbát. Hiszen miért ne lenne természetes és demokratikus az, hogy ha az egyik hatalmi ág képviselője elégedetlen a másik hatalmi ág álláspontjával, akkor azt tankokkal egyszerűen szétlövi.

Még tragikomikusabb ennek fényében az az üzenetváltás, amelyben Jelcin óvatosan, de azért könyörög, hogy ha már „demokratikusan le is váltja” Amerika (mármint a nem létező birodalom) Milosevics szerb elnököt, de legalább ne bombázza látványosan Szerbiát, mert ez, mint Jelcin írja, „optikailag” megzavarná az orosz nép Amerika és a NATO iránti mindaddig töretlen bizalmát. Clinton azonban öntudatosan a következő választ bírja adni minderre: „Milosevics egy kegyetlen kommunista diktátor, aki szét akarja zúzni azt az éppen felépülőben lévő baráti együttműködést, amely Oroszországot Amerikához és Európához kapcsolja. Azt akarja, hogy ne a demokrácia és az emberi jogok, hanem a nyers erő és a nacionalizmus győzedelmeskedjen. Nem engedhetjük, hogy ő határozza meg a közös jövőnket.”

Nos, ehhez aligha kell bármilyen kommentár, a birodalmi erőszak „jó”, a többi meg rossz. Végül, mintegy „slusszpoénként” álljon itt még egy, már a jövőt előrevetítő eleme e tanulságos eszmecserének. Jelcin, miután látja, hogy Clinton Milosevics ügyében aligha befolyásolható, arra figyelmezteti amerikai kollégáját, hogy „mivel nem tudjuk, milyen vezetők jönnek majd utánunk Amerikában és Oroszországban, nagy a felelősségünk abban, hogy milyen világot hagyunk itt számukra”.

Közvetlenül az 1999-es elnökválasztás előtt Clinton azt kérdezi, hogy ki fogja megnyerni a választást, ki lesz Jelcin utóda. Természetesen Putyin, válaszolja Jelcin, aki jól ismeri a Nyugatot. Bravó, válaszolja Clinton, ő nagyon okos fiú.

Jelcinnek igaza lett: Vlagyimir Putyin győzött, és valóban ismeri a Nyugatot. De Clintonnak is igaza lett, mert Putyin valóban nagyon okos fiú, ám a jelek szerint ez a fajta „okosság” nem igazán nyerte el a kifosztó tevékenységében éppen általa némileg korlátozott birodalom tetszését.