Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Belső fenyegettetés

Rákosi Mátyás és Kádár János a lerombolt, megalázott, forradalmat vívott Magyarországra orosz vonaton és páncélkocsin érkezett helytartónak

Az embert élete során számtalan külső hatás éri, köztük rengeteg fenyegetés is. Fenyegethetik betegségek, járványok, balesetek, különféle inzultusok. A múlt század összes generációjának szembesülnie kellett a puszta létét vagy szabadságát veszélyeztető fejleményekkel. Egzisztenciális fenyegetéssel, kiszolgáltatottsággal, tulajdona egy részének vagy egészének elvesztésével. Ez érintett valamennyi társadalmi csoportot, a parasztságot, a nagybirtokos arisztokráciát, a munkásságot éppúgy, mint a nagytőkéseket. Az államosítások, földkisajátítások, a kolhozosítás, a pénzromlás, infláció, aztán a végén a „spontán privatizáció” alig hagyott lélegzetvételnyi szünetet a 20. századi embernek. S következtek az „egyéb” inzultusok. A haza elvesztése úgy, hogy közben ki sem mozdultunk otthonról, csak ellopták önjelölt „határrendezők” vagy „hivatásos forradalmárok” a fejünk felől. Máskor mennünk kellett, mert nem volt maradásunk. Bitófa, börtön, megbélyegzés várt volna ránk, vagy a szüntelen megaláztatás, ami alól csak önpusztítással menekülhettünk. Hányan élték meg fenyegetésnek a század összes politikai rendszerét, s benne az összes államhatalmat, még ha a megszépítő emlékezet el is feledtette a reménytelen várakozást és a zord perspektívát. És hányan használták fel önös érdekeik érvényesítésére a hatalmat, amelyet a történelmi szerencse, nagyhatalmak jóindulata, de legkevésbé saját rátermettségük okán megszereztek?

Az „őszirózsás vértelen forradalom” leginkább vészjósló eseménye nagyon is véres volt, egy politikai gyilkosság, amelynek áldozata Tisza István volt. Mintha jeladás lett volna ez, amely után elszabadultak az indulatok, s az ország fordulatból fordulatba tántorgott a váratlan ütések nyomán. A legnagyobb pofonokat kívülről kaptuk, s így ne is csodálkozzunk, hogy a magyar ember általában fenyegetve érzi magát. Bizalmatlan, még ma is. Főként azokkal szemben, akik hibáik és bűneik következményeit ma is fenntartják. A presztízs fontos dolog, de még fontosabb a javítás képessége. Sokan hittek benne, hogy a „béketábor” megoldja a gondokat. Keserű csalódás lett a vége. Mások az Euró­pai Unióról hitték, hogy megfelelő helye lesz a javításnak, de ahogyan mostanság „fejlődik”, aligha tölti be ezt a szerepét. Gyanús volt, amikor a hírhedt Benes-dekrétumokat „befogadta” jogrendjébe, de ennél már csak az a gyanúsabb, hogy mi, magyarok (a lengyelek mellett) ma leginkább a szlovákokkal és csehekkel pendülünk egy húron.

Pofoztuk aztán itt bent egymást is épp elégszer, leginkább azzal a lendülettel, amelyet a külső ütések adtak. A 20. század végére már olyannyira tántorgott a nemzet egy része, hogy teljesen elvesztette a belső iránytűjét. Aztán szinte öntudatlanul léptett be a remények új színházába. Felöltöttük a kikészített jelmezeket, de volt, aki nem akart átöltözni. Másoknak már akkor sem tetszett a rájuk osztott szerep. Főként Yorické nem. A legdühösebbek azok voltak, akikre nem ment rá a zakó, vagy lötyögött a nadrág. Nem baj – gondoltuk –, majd kialakul. Örültünk is a zebracsíkos, kockás, virágdíszes kreációknak. Mi nem hordtunk uniformist azelőtt sem, s ha mégis, azt is úgy, mintha éppen ehhez lenne kedvünk. (Pedig nem volt.)

Zavarunkban nem vettük észre, hogy a színházba nem csak új jelmezek érkeztek, hanem új társulati tagok s velük újfajta fenyegetés is. Valaki bedeszkázta a főbejáratot. Hagyott ugyan egy kiskaput, de ott mindenféle feltételeknek kellett megfelelnünk. Míg a kapunál bíbelődtünk, a gyárat ellopták, a munkahelyet megszüntették, a pénz rohamosan vesztette az értékét, a hiteleket nem engedték el, sőt! A demokráciát, melyet magunkra öltöttünk, mint egy elegáns öltözéket, sokan félreértelmezték. Szabadultak volna az új ruhától, másoknak még a pufajka is vonzóbbnak tűnt. Volt, aki ugyan nem vette fel a szagló „vattakabátot”, de kifeszítette vitorlának, s repült a kedvező nyugati széllel. A kötél szépen csúszott háromujjas kesztyűjén, de mutatóujja másfajta ravaszon pihent, mint 1956 decemberében.

Aztán kiderült, hogy van érzékünk a demokráciához. Volt, aki nem tántorgott. Volt tartása. Lelepleztük a vizeinken garázdálkodó kalózokat, néhányat elsüllyesztettünk, néhányat – sajnos – befogadtunk a flottánkba. A zavarosban halászókat kiparancsoltuk a vízből. Nem ment könnyen, vissza is csempészték átfestett hajóikat. Ezért a külső fenyegetés újra mindennapossá vált. Most úgy hívják, „kötelezettségszegési eljárás”, esetleg „hetedik cikkely” vagy valami hasonló. Megvonják, megtiltják, lezárják. Az a baj, hogy a fenyegetésekről rosszak a tapasztalataink. Ellenünk be szokták váltani őket. Mi egyedül szoktunk maradni. Ebben bíztak és bíznak ma is az örök muszkavezetők. És ez már a belső fenyegettetés!

A belső fenyegettetést nehezebb megemészteni. Még ha tudjuk is, hogy ezeknek az embereknek a belső iránytűje megbolondult. Nem értelmetlenül pörög, de mégis roppant erős anyagi erőtérben mozog. Az „anyag” itt elsősorban pénzt, hatalmat jelent. Nem mintha nem lenne pénzük vagy akár szakmájukban, szűkebb környezetükben hatalmuk, de nekik minden pénz kell és minden hatalom. A demokrácia révén a magyar nemzet akaratából most nem valósítható meg a kizárólagos érvényesülésük, idegesek hát. Nem kétséges, hogy ezért meg fogják támadni a nemzetet és a demokráciát. „Se nemzet, se határ!” – festik majd a Szentkirályi utcai ház falára, éppen a Bánk bán írójának emléktáblája alá. „Ne tartsd be a törvényt, légy engedetlen!” – hirdetik majd festékespalackkal a kezükben. A belső fenyegettetés legveszélyesebb burjánzása, hogy a hatalom reményében (hatalomra persze kevesen kerülnek majd, de a markukat annál többen tarthatják) már nemcsak nemzetük, de országuk ellen is szurkolnak, dolgoznak.

Külön kell választani a kettőt, mert a belső fenyegettetés okozói­nak egy része már nem tartja magát magyarnak. Sőt, szégyenletes dolognak tartja, hogy magyar. De eddig legalább az ország ellen nem szurkolt, mégis csak itt él, itt kell érvényesülnie. Volt már olyan, hogy „minél rosszabb, annál jobb”, de ahhoz képest, ami ma ezeknek az embereknek az agyában zajlik, az csak gyerekjáték volt. Árulkodó primitív ősellenségesség ez. Nem kellenek nemzetek, nem kellenek országok. Viszont a nemzetek maguktól láthatóan nehezen ájulnak a sírba, főleg itt, Közép-Európában, ahol nagyon megharcoltak puszta létükért is. Elpusztításukra vezényelték Euró­pába a migránsok millióit. Az egy külső fenyegetés, de mint minden ilyen, akkor lesz igazán veszélyes, ha már átalakul belső fenyegettetéssé. Ezen dolgozik most a muszkavezetők örök „ötödik hadoszlopa”. Csak azt ne higgyék, hogy eredménytelenül. A panaszkodás attitűdje Magyarországon vészesen közeledik az önveszélyesség határkövéhez.

Ebben komoly hagyományaink vannak. Károlyiék a hatalomért remegve várták, csak kapituláljon már a Monarchia, leszerelték a hadsereget, s ölbe tett kézzel nézték, ahogy beözönlenek az országunkba az idegen csapatok. Volt ellenkező példa is. Szálasiék görcsösen reménykedtek a kitartásban, a csodafegyverben, akár a pusztulás árán is, néhány heti látszathatalomért. Egészen visszataszító belső fenyegettetést jelentett Rákosi és Kádár, aki a lerombolt, megalázott, forradalmat vívott Magyarországra orosz vonaton és páncélkocsin érkezett helytartónak.

Akkor lehet baj, ha a külső és belső fenyegettetés olyan erőkoncentrá­ciót hoz létre, ami ellen nem tudunk védekezni. Hibákkal, felesleges frontok nyitásával, elbizonytalanodással, dacos-durcás reakciókkal, kivagyisággal, megkérdőjelezhető hitelességű emberekkel magunk is elősegíthetjük ennek az erőkoncentrációnak a létrejöttét. Márpedig ha még egyszer létrejön ez a koncentráció, az irreverzibilis folyamatot szabadíthat el. Ez már az önveszélyesség folyamata, amelyet nem enyhít, hanem súlyosbít, hogy csak egy része egy globális folyamatnak. Tenni ez ellen: szép kötelesség, még ha látjuk is a nyitott sírban Yorick koponyáját.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom