Béla az asztal alatt

Az sem feltétlenül szükséges, hogy József Attila-formátumú költő vagy Kossuth-nagyságrendű politikus legyen az illető, még csak kiemelkedő írónak vagy jeles építésznek sem kell lenni, olykor beérném – komolyan! – mondjuk az igen kedvelt Rejtő Jenővel vagy Deák Bill Gyulával is; vannak viszont egyedek, akik közül jó néhánnyal kifejezetten irtóznék szóba állni. Pedig igencsak aktívan működnek azok az erők, amelyek naponta arra próbálnának kényszeríteni bennünket, hogy napi, állandó és intenzív kapcsolatba kerüljünk és maradjunk különböző, több mint kétes hírű pacákokkal, gyilkosokkal és terroristákkal, kis- és nagystílű tolvajokkal és hitvány köpönyegforgatókkal, közönséges hazaárulókkal és egyszerűen csak léhűtő csirkefogónak nevezhető alakokkal. Mindezekből akad ám szép számmal még kicsiny, megcsonkított hazánkban is, hát még a históriai Magyarországon. Utóbbi Kolozsvár nevű városában lazán lenyúlta a helyi munkásbiztosító pénztárát az a Béla nevezetű, igen agilis fiatalember, akinek édesapja, becsületes magyar zsidóember lévén, később több mint érthető okokból látni sem akarta többé édes egyszülött fiát. Ez a Béla még kisiskolás korából – kitűnő monográfiá­jában Herczeg Géza jegyzi fel róla – valami iskolai sérelem miatt nem restellt jó korán felkelni, beszökött az osztályterembe, és a tanári asztal alá, a katedrára végezte el a nagydolgát, így állva bosszút a tanerőn (meg az egész világon) – Ady Endre, kinek később egy ideig magántanítványa volt a Béla, azt mondta róla, vigyázzanak vele, nagyon veszélyes fickó, egyszer még az egész ország katedrájára fog odarondítani. Vátesz vala Ady vagy sem: a történtek utólagos ismeretében enyhén szólva ideges vagyok, midőn a kiváló magyar fiatalemberekből álló Magyar Patrióták Közössége jóvoltából arról értesülök, hogy három évtizeddel az úgynevezett rendszerváltás után ma Magyarországon nem kevesebb, mint 718 közterület – utca, tér, park – neve viseli (a Béláéval együtt) különféle gyilkosok, terroristák, tolvajok, hazaárulók és „egyszerűbb” csirkefogók neveit – és közben a néha mozgalmi dalok gyűjteményében magyar népdal dallamára! – hallom (később Nagy Feróék is feldolgozták a Beatricével): „De szeretnék, de szeretnék Kun Bélával beszélni / De még jobban, de még jobban szobájába bemenni / Megmondanám Kun Bélának magának / Lányokat is sorozzanak bakának / De Kun Béla, de Kun Béla azt írta a levélbe / Nem való a, nem való a puska a lány kezébe / Mert a lányra hatvanhárom szoknya kell / Szoknya mellé vörös baka csókja kell / Huszár sapkát, piros sapkát csapok Zsuzsi fejébe / Könnyű puskát, könnyű puskát adok gyenge kezébe / Kun Béla meg nyerget küld majd lovára, / Mint a szellő, mint a szellő vágtatunk a Tarnának.”

Csodás.

De hát akar a fene Kun Bélával beszélni. Hogy sokkal csúnyábbat ne mondjak. Hogy Wittner Mária szabadságharcos nyolc képviselőtársával még 2012-ben az ország­gyűlés elé terjesztette az úgynevezett névhasználati törvényt és hogy az 2013. január elseje óta hatályban is van, tiltva a kommunista diktatúra bűnöseiről történő közterület-elnevezéseket – ugyan kit érdekel? A Ságvári utcát nem a kötelességét végző hatósági embert legyilkoló terroristáról, hanem Ságvárról nevezték el, Szabó Ervin nem is volt kommunista, Dimitrov meg semmit sem ártott a magyaroknak – az ilyen és hasonló, rémisztő ostobaságukat csak bicskanyitogató cinizmusukkal felülmúló „indokok”, hisszük vagy sem, nagyon is mindennaposak. És mivel a törvény a végre nem hajtást nem szankcionálja – ugyan miért nem? – szabad a vásár, elvtársak… Így hát, tetszik vagy sem, kénytelenek vagyunk Kun Bélával (is) beszélni. Merthogy itt van és belevigyorog a képünkbe, belerondít az életünkbe. Elvtársával, a szadista tömeggyilkos Szamuelyvel, a Tisza István ellen merényletet megkísérlő, a főváros könyvtárának nevet adó Szabó Ervinnel, a magyar nők százezreit megbecstelenítő, tízezreket a Gulagra hurcoló megszálló Vörös Hadsereggel, meg a többiekkel együtt. A névadókkal.

Aztán – mint a szellő – vágtatunk a Tarnának.