Beárazott házimunka

A gendertudományok hívei az elmúlt hetekben igyekeztek meggyőzni mindenkit arról, hogy a nekik tulajdonított és sokak számára visszatetsző elméletek valójában nem is tartoznak a társadalmi nemek tematikájába, ők nem a nemsemleges vécékért, hanem elsősorban a női esélyegyenlőségért és az erőszak ellen küzdenek. Példaként említették az ELTE botrányos gólyatáborát: lám, ha eszméik jobban átjárnák a közgondolkodást, ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Jól emlékszünk még arra, amikor fény derült a nemi erőszakra, s arra is, hogy a konkrét eset nyomán mind többen beszéltek az őket ért megaláztatásokról. S a fölsejlő valóság: az egyetemeken csaknem mindenki tudta, hogy a gátlásaik alóli teljes „felszabadítással” igyekeznek „közösséget” kovácsolni az elsőévesekből, de egyaránt elfordította a fejét diák és tanár, férfi és nő, köztük talán azok is, akik most az ELTE gender tanszé­kének a felállításán ügyködnek. Éveken keresztül nem emelték fel szavukat az eszméletvesztésig itatott fiatalok miatt, nem figyelmeztették sem a gólyákat, sem a szülőket, nem ágáltak a nyílt színi szexuális játékokra kényszerített hallgatók védelmében. És nem, akkor sem tettek semmit, amikor valaki halkan megjegyezte, hogy a fotóssal korábban már voltak gondok. Aztán az a beteg szemétláda megerőszakolt egy lányt, és nem sikerült eltussolni, bár szépen próbálták kenni a felelősséget. Azóta szigorodtak a szabályok, és szelídültek a gólyatáborok. Nem azért javult a helyzet, mintha a résztvevőkkel közölnék: társadalmi nemüket maguk választják meg, és ezért legyenek tekintettel egymásra, hanem egészen egyszerűen azért, mert a szervezők immár számon kérhetők, a „túl jól sikerült” buliknak következményei vannak.

Teljesen mindegy, hogy valaki milyen neműnek érzi magát, a lényeg az, hogy milyen ember. És nem a szavak, hanem a tettek szintjén. Váltogathatja valaki akár naponta a társadalmi nemét – állítólag ez is teljesen normális –, ha nem áll ki a visszaélések ellen, a megalázottak és megfélemlítettek mellett, akkor férfi és női szerepben sem ér semmit.

Az egyenlőséggel kapcsolatban pedig térjünk vissza a minap említett genderista követelésre, a fizetett házimunkára. Merthogy gondolatmenetük szerint a nőkkel ingyen végeztetett házimunka valójában kizsákmányolás. Eszem ágában sincs védelmembe venni a házimunkát, sőt annak nagyobb elismertsége abszolút támogatandó, miként az is, hogy lehetőség szerint a család tagjai minél jobban osszák fel maguk között a feladatokat. No, de miként nézne az ki, ha pénz járna érte? Mondjuk, lehetne egy doboz az asztalon, és mindenki kivenne belőle egy mosogatásért kétszáz forintot, porszívózásért négyszázat, a teregetés százötvenet érne, a kisgyerek tisztába tevése háromszázat, az ablaktisztítás ezret és így tovább? Nem lenne könnyű mindig beárazni a munkát. Például, mennyit ér, ha valaki lecsót főz, és mennyit kap, ha túrós csuszát? Több jár-e a palacsintáért, mint a rakott káposztáért?

Aztán, a családban másféle feladatok is vannak. Kap-e pénzt, aki kiszellőztet? Aki felsegíti a másikra a kabátot? Aki megvigasztalja a síró gyermeket? Aki megöleli a házastársát? És, ha már itt tartunk: gondolatmenetüket követve a szex sem lehet ingyenes, hiszen akkor az már kizsákmányolás, főként ha éppen nem ugyanannyira vágynak rá a felek. Itt milyenek lennének az árak? Követnék az utcai díjszabást? És akkor így már igazságos lenne a… mi is? A közös élet?

Tudjuk, a házimunka és a gyermeknevelés közgazdasági értelemben beárazható, hiszen értéket állít elő. Ám ha a gyakorlatban próbáljuk jóárasítani az egymásnak tett szívességeket, az önfeláldozást, ijesztő eredményt kapunk. Egy családban nem abszolút igazságosságra kell törekedni, hanem testvériességre, ami nem méricskéli, nem számítgatja a „teljesítményt”.

A genderisták mintha csupán a migránsokkal szemben szorgalmaznák az önfeláldozó segítséget. Talán csak nem arról van szó, hogy idegeneknek könnyebb adni, viszonzást nem várva, mint azoknak, akikkel napról napra együtt vagyunk? Akiknek jól ismerjük esendőségét, rossz szokásait, bosszantó hibáit? Könnyebb befogadni azokat, akik száz és ezer kilométerekről egy jobb élet reményében, saját hazájukat elhagyva, ám kultúrájuk, hagyományaik darabjait magukkal hozva jönnek, mint együtt élni azzal az emberrel, akit – elvileg örökre – társunkká fogadtunk?

Milyen – tudományos tanszéket igénylő – eszme az, amelynek nevében bárki szerencsétlennek mindenünket oda kellene adnunk, férjünktől, feleségünktől, élettársunktól viszont mindenért ellenszolgáltatást kellene követelnünk, hogy ne érezzük magunkat kizsákmányolva? És miféle egyenlőség az, amely az idegent a család elébe helyezi?

A társadalmi nemét ötletszerűen választó vagy akár kedvére váltogató transzgender lény nem valami magasabb rendű ideál, hanem valójában a társadalom alapegységébe, a családba, önzése miatt beilleszkedni képtelen nyomorult. A genderistáknak egyvalamiben igazuk van: egyáltalán nem a nemsemleges vécék ötlete az, amitől igazán félni kellene. Inkább a nagy szavakkal álcázott, értékzavaros gondolatok a veszélyesek.