BáNATOs jövő

A NATO hivatalos önmeghatározása szerint katonai védelmi szervezetként alakult meg 1949-ben, ha azonban létrehozásának valóságos céljait szeretnénk megérteni, akkor e hivatalos öndefiníciónál kissé komplexebb megközelítésre van szükség. A NATO a nem létező világbirodalom, globális hatalmi szuperstruktúra hadászati ütőereje, amelyet a „birodalmi Amerika” azért hozott létre, hogy ezzel Európát egyszer és mindenkorra közvetlen katonai ellenőrzése alá helyezze. Erre az ellenőrzésre főként azért volt szükség, hogy ezzel tegye eleve lehetetlenné azt, hogy Európa önálló világhatalmi tényező legyen, hiszen a hadászati önállóság nélkül ez elképzelhetetlen.

Ám volt egy másik, legalább ilyen lényeges, és az első célhoz szorosan kapcsolódó cél is. Az „Amerikának látszó” globális birodalmi hatalomstruktúra számára ugyanis Európa nem főként mint önálló világhatalmi rivális képvisel potenciális veszélyt. Ennél is nagyobb fenyegetést jelent távlatilag az, hogy egy világhatalmi szempontból önálló Európa bármikor kezdeményezője lehet egy olyan eurázsiai együttműködési rendszernek, amely Európa, Oroszország és Kína világhatalmi tengelyére épülhetne. Márpedig ez a „tengely” olyan, történelmi értelemben véve „természet adta” világhatalmi komplexummá válhatna, amelynek sem az „amerikai birodalom”, sem más konstrukció nem lehetne rivális alternatívája.

A Molotov–Ribbentrop-paktumként ismert egyezség egy rövid történelmi pillanatra már felvillantotta egy ilyen együttműködési rendszer előképét, ahol egy akkor is Német Birodalom által uralt Európa, egy Szovjetunió fedőnéven bejegyzett Orosz Birodalom és egy Japán által uralt Kelet-Ázsia (amelyben Kína alárendelt szerepben ugyan, de szintén jelen volt) kötött volna stratégiai szövetséget. Ez a rendkívül veszélyes precedens indíthatta a globális szuperstruktúrát arra, hogy a második világháború kódnevű projekt sikeres lezárása után eleve kizárja egy ilyen végzetes eurázsiai egyezségrendszer létrehozását.
A NATO eredeti és lényegét tekintve mindmáig fennálló stratégiai célja alapvetően ez volt, és nyilván ez is marad. A világot ugyanis csak az tudja tartósan uralni, aki Eurázsiának ebben a világtörténelmi jelentőségű övezetében vagy „őshonos”, vagy ha nem az, akkor a kereskedelem, a pénz, a média és természetesen a katonai-hadászati ellenőrzést „fegyvereivel” szoros ellenőrzése alatt tartja.

Ami az utóbbi közel hetven év során az amerikai birodalom részéről a NATO nevében megnyilvánult, az pontosan ez. Európa hadászati értelemben vett „kiskorúságának” rögzítése és állandósítása, illetve annak a folyamatos megakadályozása, hogy földrészünk saját stratégia céljait követve Oroszországgal és Kínával hozzon létre együttműködési rendszert. Ezt alapvetően úgy tudta, tudja elérni, hogy ha Európát, Oroszországot, Kínát rendszeresen destabilizálni, a köztük kibontakozó együttműködési rendszert pedig szétzilálni igyekszik. Az elmúlt hetven év első felében mindezt a Szovjetunióval való állandó konfrontációval, illetve a kelet-európai pufferzóna destabilizálásával, leválasztási kísérletével próbálta elérni.

És amíg Gorbacsov és különösen Jelcin tevékenysége önműködő módon tette lehetővé a globális szuperstruktúra zavartalan uralmát, nem is igen jelentkeztek feszültségek. Sem Európa, sem Oroszország, sem Kína uralmi struktúrái nem voltak abban a helyzetben, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek a világbirodalom fegyelmező, hatalmi gépezetével. Vlagyimir Putyin színrelépésével, illetve Kína világhatalmi súlyának rendkívül gyors növekedésével azonban alapvetően átrendeződni látszik a világhatalmi színtér. Így az elmúlt egy évtized során fokozódik az Európára, Oroszországra, Kínára nehezedő nyomás.
Már a 2008-as mesterségesen kiprovokált – csinált – globális pénzügyi válság is főként Európát és Oroszországot sújtotta, és Kína gazdasági növekedésének lassulásával, belső feszültségeinek fokozódásával járt. Ezt követte a szintén mesterségesen kiprovokált ukrajnai polgárháború, majd az Oroszország elleni hisztéria fokozása. A szíriai polgárháború egyszerre szólt Oroszországnak és Európának, amelyet a „menekültek” befogadásának színlelt kényszerével igyekszik destabilizálni a „birodalom”.

Az elmúlt évtizedek egyértelműen legdrámaibb kereskedelmi háborújának fő célpontja szintén nyilvánvaló módon Európa, Oroszország és Kína, de legfőképpen hármas együttműködésük egész rendszere. De a Volkswagen-botránytól a német–orosz gázvezeték helyett amerikai cseppfolyósföldgáz-szállításokig bezárólag akciók egész sora jelzi a destabilizálás és szétzilálás stratégiáját. A most zajló folyamat lényege az, hogy Európát azzal fenyegeti meg a „birodalom”, hogy ha nem járul hozzá az eddiginél sokkal nagyobb mértékben önmaga függő helyzetben tartásához, akkor felhagy Európa függésben tartásával. Bár ez önmagában tragikomikus, ám Európa nincs abban a helyzetben, hogy mindezzel nyíltan szembeszálljon.

El kell tehát fogadni katonai kiadásai jelentős növelésének kényszerét, ami rontja a gazdasági teljesítményüket, növeli eladósodottságukat. Mivel amerikai fegyvereket vásárolnak több tízmilliárd dolláros nagyságrendben, ezzel javítják az amerikai kereskedelmi mérleget, és persze rontják a sajátjukat. Az Oroszországgal való kényszerű szembenállás, a szankciók még inkább szétzilálják az eurázsiai együttműködés esélyeit, s a globális kereskedelmi háborúban Kínával is egyre inkább szembekerül. Európa tehát elég báNATOs jövő elé néz majd.