Azok a régi Miklós-napok

Hasonlóan rút metamorfózison ment keresztül a karácsony is, amelyet az elvtársak igyekeztek fenyőünneppé silányítani. A Mikulás esetében nem volt véletlen a névcsere, hiszen a pártállam nem óhajtotta, hogy bárki is emlékezzék az 1945 előtti Miklós-napokra, amikor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó névünnepéről országszerte megemlékeztek a közhivataloktól kezdve az oktatási intézményeken át a fegyveres testületekig bezáróan.

Ezen időszakban – 1920 és 1944 között – a régi Monarchia utódállamai közül a csonka Magyar Királyság volt az egyetlen, amelynek hadserege igyekezett tovább ápolni az 1918 előtti világ patinássá vált katonai hagyományait és ünnepeit, szemben a többi utódállammal, amely tűzzel-vassal próbálta kiirtani a régi tradíciókat. Ezek közé tartozott a Legfelsőbb Hadúr születés- és névnapja, amely tisztséget a mindenkori uralkodó töltötte be, majd ezen méltóságot 1920. március 1-je után Horthy Miklós kormányzó viselte tovább, aki rendkívüli módon tisztelte a néhai I. Ferenc Józsefet, s mivel a rá bízott ország államformája alkotmányos királyság volt, ebből adódóan és hagyománytiszteletből vette át a legfelsőbb hadúri tisztséget.

A Magyar Királyi Honvédség alakulatainál közvetlenül a második világháború előtti időszakban teljesedett ki a Legfelsőbb Hadúr születés- és névnapjának méltó ünneplési formája. E helyütt az egri Dobó István 14. honvéd gyalogezred két névnapi ünnepélyéről kívánok megemlékezni, tekintettel arra, hogy anyai nagyapám, Tóth Mihály hivatásos szakaszvezető és két bátyja, Tóth József és Tóth Pál is Eger város háziezredében teljesített katonai szolgálatot. Az egyik impozáns ünnepségre 1939. december 6-án került sor Heves vármegye székhelyén. A 14-esek ezredzenekara kora reggel zenés ébresztőt adott, majd 9 órától a főszékesegyházban celebráltak ünnepi szentmisét. Ezt követően a megyei laktanyában adták át a Felvidéki Emlékérmeket a Dobó-bakák azon tényleges és tartalékos állománya számára, amely részt vett az előző évi országgyarapításban. A Felvidék hazatérésének egyéves évfordulója alkalmából Rozsnyó városa adományozott zászlószalagot az egri honvédeknek.

Először a 14. gyalogezred visszamaradó különítményének anyagi tisztje, nemes nikelsbergi Nickl Károly őrnagy szólott: „Honvédek! Büszkén viseljétek Rákóczi piros-kék színeivel az őt ábrázoló érmet, jeléül annak, hogy a trianoni bilincs már megpattant. Hisszük, hogy rövidesen eljön egy új november elseje, mikor újra meggyújthatjuk a húsz évvel korábban kialudt mécseseket az elorzott magyar temetők hantjain. Bátran kiáltom Buda várába: várjuk a további parancsot az indulásra!” A rozsnyói nagyprépost, Dittel István az alábbi szavak kíséretében adta át zászlószalagjukat: „Ti szabadítottátok fel ennek a szabadságért hevülő városnak népét, s ezt köszönjük meg most Isten után tinektek. Emlékéül hoztuk ezt a szalagot a ti kemény felszabadító munkátoknak és jeléül a mi hálánknak és ragaszkodásunknak. Piros színe azt fejezi ki, hogy ha kell, életünket is feláldozzuk a hazáért, fehér színe a becsületes, tiszta magyar életre mutat, zöld színe pedig reményünk, hogy Szent István koronája újra egy és egész lesz.” Az ezredparancsnok, uzoni Kovács Károly ezredes megköszönte a nemes ajándékot, s ezután osztották ki az emlékérmeket. A kormányzó tiszteletére 14 órakor az ezred tisztikara adott díszebédet a Korona Szállóban, este pedig a Városi Színházban a vitézek ünnepi műsora zárta a napot.

Nevezetes volt még 1943. december hatodika, amikor a felekezetenként megtartott ünnepi istentiszteletek végeztével délben a 14. honvéd gyalogezred újoncai felsorakoztak a megyei laktanya Dobó-szobra előtt, hogy nagyszámú civil közönség előtt tegyék le esküjüket. Gyenge Zoltán alezredes, a 14/I. zászlóalj parancsnoka ezen szavakkal kezdte beszédét: „Bajtársak! – Ünnepélyes eskütételre gyülekeztetek össze, hogy hitet tegyetek a Legfelsőbb Hadúr iránti hűségetekről és töretlen hazaszeretetetekről. Nem véletlen az, hogy épp a mai napon, a Legfelsőbb Hadúr, vitéz nagybányai Horthy Miklós névnapján álltok itt esküre készen. A tisztelet, a szeretet, az őszinte ragaszkodás és a hála, mely szívünket iránta eltölti, választotta e napot.”

Az eskü letétele után az egri 20. gyaloghadosztály parancsnoka, vitéz Vasváry Frigyes vezérőrnagy adott át a doni teljesítmények elismerése látható jele gyanánt kitüntetéseket a következő szavak kíséretében: „Boldog vagyok, hogy a Legfelsőbb Hadúr névünnepén nyújthatom át a bátorság és a hősiesség legmagasabb elismerésének jeleit. Olyan erények ezek ugyanis, amelyek kormányzó urunkban teljességgel megvannak, s amelyeknek ő eszményképe. Kívánom, hogy ezeket a kitüntetéseket viseljétek sokáig, titeket pedig, honvédek, serkentsenek e jelképek vitézi tettekre!” Az ezredzene végezetül a Himnuszt játszotta, és díszmenettel zárult az ünnepség.

Érdekes történelmi adalék, hogy a kormányzó országlása alatt csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a hagyományos augusztus 20-i tisztavatás mellett június 18-án és december 6-án is avattak akadémikusokat hadnaggyá. Ez hetvenöt esztendje, 1942-ben történt, mikoron a háborús idők következtében a hivatásos tisztikar fokozott gyarapítása vált szükségessé (a következő év december 6-áján már csak Kassán volt rendkívüli hadnagyavatás).

A kommunisták zsigerből gyűlölték a kormányzó emlékét, de a mostani baloldaliak és a liberálisok is ezen a mezsgyén haladnak. Elegendő, ha elolvassuk azon „pártatlan” történészi munkákat, amelyek a közép- és kelet-európai viszonyokat nem ismerő angolszász szakirodalom szolgai másolásával, mai tudásuk szerint – figyelmen kívül hagyva az akkori közgondolkodást – a fősodratba állva Horthy „vezérkultuszáról” értekeznek, próbálnak összefüggéseket feltárni, s a kormányzó kultuszának európai analógiáit keresni, párhuzamba állítva személyét Hitlerrel, Mussolinivel, Antonescuval vagy éppen Rákosival és Kádárral. Azonban minden józanul gondolkodó magyar ember számára világos, hogy a Horthy-kultusz jóval mélyebben gyökerezett, és teljesen más volt, mint a többiek „vezérkultusza”.

Igazat kell adnunk Raffay Ernőnek, aki nemrég úgy nyilatkozott, miszerint Horthyt nem kell rehabilitálni, mert egyetlen bíróság sem ítélte el, hanem „értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély”.

Horthy Miklós a fentebb említett személyek közül senkihez sem hasonlítható, ugyanis teljesen más habitusú, hagyománytisztelő, népét és hazáját szerető ember volt, és nem vehető el tőle azon érdem, hogy az összeomlást követően ő volt az, aki a Trianonban pusztulásra ítélt, életképtelenre csonkolt Magyar Királyság lakosságát biztos kézzel mentette meg a nemzethaláltól, és országát újból talpra állította.