Lóránt Károly

Vélemény és vita

Az iszlám két arca

Az iszlám világa, amely egyben vallás, kultúra és politikai rendszer is, Mohamed tanításából, a Koránból és Mohamed életéből és hagyományaiból épül fel.

Az unió vezetése egyezséget kötött Törökországgal, hogy az unió területére illegálisan belépett migránsokat egy az egyhez alapon az EU által hasznosnak tekintett migránsokra cserélhesse le. Remélhetőleg a törökök betartják majd az ígéretüket, és gátat vetnek a migránsáradatnak, bár egy magyarnak ilyenkor óhatatlanul eszébe jut a gyermekkori olvasmánya (Egri csillagok) arról, hogy mit is mond a Korán a gyaurnak tett esküről. Valóban, ahogy Nyugat-Európa iszlám lakossága részben a bevándorlás, részben az őslakosságénál lényegesen magasabb születési arányszámai (teljes termékenységi rátája) miatt gyorsan növekszik, és a jelenlegi tendenciák fennmaradása esetén századunk végére Nyugat-Európa egyes országaiban akár többségbe is kerülhet, érdemes felidézni, hogy milyen útmutatást is ad a Korán az igaz- hívőknek és mi vár a hitetlenekre.

A muszlimok szerint a Korán Isten (Allah) szava, amit Gábriel arkangyallal küldött Mohamednek, aki Allah üzenetének közvetítője az emberek felé. Maga a szó jelentése „olvasmány”, „kinyilatkoztatás” vagy „prédikáció”.

A Korán meglehetősen hosszú olvasmány, száztizennégy szúrából, fejezetből áll, amelyek versekre tagolódnak. A vers legtöbbször egy-két közepesen hosszú mondatot, kijelentést tartalmaz. A szúrákban a versek száma nagyon különböző, van, amelyben csak három van, ez a százharmadik szúra, és Az időről címet viseli, és van, amely kétszáznyolcvanhat verset tartalmaz, ez egyébként a kettes számú, a címe A tehén, és Medinában íródott.

A Koránban ugyanis megkülönböztetik a Mekkában íródott szúrákat (ezek száma nyolcvanhat) a később a hidzsra, vagyis Mohamednek Mekkából Medinába történő menekülése után íródott, medinai szúráktól, amelyek száma huszonnyolc. A száztizennégy szúrában összesen 6234 számozott vers van, ehhez jön még száztizenkét kezdő formula: „A mindenható és könyörületes Allah nevében”.

Általában elmondható, hogy a mekkai és medinai szúrák mondanivalója között lényeges különbség van. A Koránban a mekkai és medinai szúrák nem különülnek el egymástól, a sorrend nem időbeli, hanem domináns módon a hosszúságuk szerinti, a hosszúak a Korán elején, a rövidek a végén helyezkednek el. Ha valaki az iszlám fő hittételeit megfogalmazó mekkai szúrákat olvassa (kihagyva a medinaiakat) akkor az iszlám kegyes, toleráns képe bontakozik ki az érdeklődő előtt, és egyben ismerősnek is tűnhet, legalábbis azok számára, akik ismerik a Bibliát, vagy olvasták Thomas Manntól a József és testvéreit. A tizenkettedik szúra például épp József történetét mondja el, de emellett számos más utalás van az ószövetségi történetekre is.

A mekkai szúrák vallási toleranciát hirdetnek, mint például a százkilencedik, amely azt mondja „Mondd: Ó, ti hitetlenek! Nem szolgálom, amit ti szolgáltok, és ti nem szolgáljátok, amit én szolgálok. És én sem szolgálom azt, amit ti szolgáltatok, és ti nem szolgáljátok azt, amit én szolgálok. Megvan nektek a ti vallásotok és nekem az enyém.” (Korán 109:1-6). De ezt a felfogást még néhány medinai vers is megerősíti: „Nincs kényszer a vallásban! Bizony megnyilvánul a helyes irány a helytelentől. S ki tagadja a (hamis) istenséget és hisz Allahban, bizony megragadta a szilárd kapaszkodót, amelynek nincs szakadása.” (Korán 2:256).
Csakhogy szemben a békés, toleráns versekkel, számos harcra és intoleranciára buzdító vers is van a Koránban, mint például az iszlámot kritizálók által sokszor hivatkozott kilencedik szúra, amelynek hetvenharmadik verse a hitetlenek elleni harcra buzdít: „Ó, Próféta! Küzdj a hitetlenek, s a képmutatók ellen! Légy dühös rajuk. Hajlékuk a Pokol, s ínség a végzetük” (9-73). A Korán a hitetlenek elleni harcban külön kiemeli a keresztényeket és a zsidókat, akiket az Írás népének nevez: „Harcoljatok azokkal, kiknek megadatott az Írás és nem hiszik Allahot, az Ítélet Napját, s nem tiltják azt, amit Allah és az Ő Hírnöke megtiltott, s nem vallják az Igaz Hitet addig, míg nem fizetik készséggel a sarcot, s lealacsonyodnak” (9.29). Vagyis a harcnak az iszlám győzelmével kell végződnie, a hitetlenek sarcot fizetnek és alávetik magukat az igazhitűeknek.

Az iszlám kritikusai azonban leginkább a kilencedik szúra ötödik versét idézik, amelyet külön a Kard versének neveztek el, és amely így szól: „Ha elmúlanak a Sérthetetlen Hónapok, hát vágjatok le a bálványimádókat, bárhol is találjatok rájuk, s vegyétek őket, ostromoljátok őket, s fektessetek nekik, mindannyinak csapdát. S ha megbánjak, s megtartják az imát, kötelező alamizsnát adnak, hát hagyjátok útjukat. Lám! Allah a Megbocsájtó, Könyörületes.”

A Koránból tehát lehet épp elég békés és számos harcra buzdító, tehát egymásnak ellentmondó verset is idézni, amit a Korán dualizmusának neveznek, mivel isteni kinyilatkoztatás voltuk miatt minden vers érvényes, de vannak „érvényesebbek”. A kettősség problémáját ugyanis a Korán úgy oldja fel, hogy azt mondja, hogy az utóbb írott versek hatályon kívül helyezhetik a korábbiakat: „S nem vonjuk vissza Igénket s nem is feledtetjük azt, hanem jobbat hozunk belőle, avagy hasonlót. Nem tudod-é, hogy Allah Mindenre Képes?” (2.106) Márpedig legutoljára a már győztes iszlám harcra buzdító versei íródtak, amelyeket legteljesebben a Medinában írott kilencedik szúra tartalmaz.

Az iszlám világa, amely egyben vallás, kultúra és politikai rendszer is, Mohamed tanításából, a Koránból és Mohamed életéből és hagyományaiból épül fel. Ez utóbbiak a Szíra (Mohamed életrajza) és a Hadísz (hagyományok), amelyeket együttesen Szunnának neveznek. A klasszikus iszlám két elsődleges jogforrása tehát a Korán és a Szunna.

A politikai iszlám alapvető különbséget tesz az igazhívők és a hitetlenek, vagy pogányok között, s az utóbbiakat a Korán arab nyelven „káfir”-nak nevezi. A hitetlennek vagy pogánynak fordított káfir szó azonban lényegesen többet jelent a „nem muszlim”-nál. Hogy mit, az leginkább abból tűnik ki, ahogyan a Korán beszél a káfirokról. Káfirnak lenni ugyanis az élet legalacsonyabb és legrosszabb formája. A káfirokat ki lehet rabolni, meg lehet ölni, kínozni, rabszolgává tenni és még számos más módon megalázni, vagyis a káfirokat nem illeti meg az igazhívőkkel azonos védelem. Az iszlám mindhárom jogforrása kiemelten foglalkozik a káfirokkal, ezek közül a Szíra (Mohamed élete) szinte teljes mértékben Mohamednek a káfirokkal folytatott küzdelmét írja le.

A saría, az iszlám jogi rendszere, a Koránból és a Szunnából került levezetésre. Büntetésrendszere, amely számos cselekményt lefejezéssel, végtagcsonkítással, megvesszőzéssel büntet, európai szemmel nézve elborzasztó. De nem minden arab vagy iszlám ország alkalmazza. A katonai diktatúrák például világi államokat hoztak létre, ahol nem alkalmazták vagy alkalmazzák a saría büntetésrendszerét (ilyen volt Irak és Líbia, ilyen ma Szíria és Egyiptom). Ezzel szemben Szaúd-Arábia az Iszlám Államhoz teljesen hasonlóan az istenkáromlást, a homoszexuális aktust, a hit elhagyását lefejezéssel, a házasságtörést halálra kövezéssel bünteti. A tolvajoknak levágják a kezét, a rablóknak a lábát is. Szaúd-Arábiában nemrég boszorkányságért is kivégeztek embereket, az Iszlám Állam pedig két gyereket feszített keresztre, mert nem tartották be a böjtöt a ramadán alatt.

A dzsihád is a saría része. A Hadíszban, a Mohamed prófétára vonatkozó hagyományokban szerepel, hogy a dzsihádot addig kell folytatni, amíg minden káfir áttér a muszlim hitre, és megvallja, hogy egyetlen Isten létezik, Allah, és Mohamed az ő prófétája. A dzsihád tehát ebben az értelemben a vallás terjesztésére, az iszlamizációra vonatkozik, és a jelenlegi terrorista merényleteket nem is lehet e fogalom alá belesorolni, hiszen nem a vallás terjesztését szolgálják. Az iszlám terjesztése szempontjából Angela Merkelt sokkal sikeresebb dzsihadistának lehet tekinteni, mint mondjuk Dzsihád Johnt.

Európában egyre többet lehet arról hallani, hogy a nyugat-európai nagyvárosi muszlim gettók irányítása muzulmán csoportok kezébe került, akik saját közösségükben az iszlám jogot, a saríát alkalmazzák. Ha a muszlim lakosság – a jelenlegi tendenciáknak megfelelően – a század vége felé Nyugat-Európában többségbe kerülne, a keresztények „dhimmikké”, „védett személyekké” válnának. Hogy ez a védelem mit jelent a gyakorlatban, az részben a magyar történelemből, részben a közel-keleti keresztények jelenlegi helyzetéből ítélhető meg.

Az iszlámból tehát egyaránt levezethető a különböző kultúrák békés egymás mellett élése – természetesen a kisebbségbe került nem igazhitűek alávetettségével –, és a hitetlenek megtérítésére vagy felszámolására irányuló kíméletlen harc. Az iszlám már Európa része lett, de a káfiroknak még van esélyük, hogy ne kerüljenek kisebbségbe. Ehhez a tömeges bevándorlás leállítására, a családegyesítés jelenlegi gyakorlatának megszüntetésére, a muszlim gettók terjedésének – mindenekelőtt a muszlim munkanélküliség felszámolásával történő – megakadályozására, és nem utolsósorban az őshonos lakosság szaporodási rátájának jelentős növelésére lenne szükség.

Mindehhez viszont gyökeresen más értékekre, politikára és ezen belül gazdaságpolitikára van szükség, mint amit az unió jelenlegi vezetői képviselnek. Az európai lakosság felelőssége is, hogy képesek-e az Európát minden szempontból romlásba döntő jelenlegi vezetést felváltani egy olyannal, amely valóban Európa érdekeit, és a történelmi tradícióiból eredő értékrendjét képviseli.