Vélemény és vita
Az irracionalitás kora
Európa vezetőinek rá kellene jönniük, hogy sem a demokráciát sem az „európai értékeket”, de a jólétet sem lehet exportálni más kultúrájú országokba
Vajúdtak a hegyek és még egy nevetséges kisegér sem született mondhatnánk a tizenhat uniós ország mini-csúcstalálkozója után, amin a migránskérdést vitatták meg, de talán csak arról volt szó, hogy Juncker segítségével Merkel még egy kicsit húzta az időt, mielőtt otthon be kellene számolnia a migránskérdésben általa talált „európai megoldásról”. Horst Seehofer, német belügyminiszter és egyben a koalíciós Keresztényszociális Unió elnöke ugyanis rövid határidőt, két hetet, adott Merkelnek, különben bomlik a koalíció, vagy ő mint belügyminiszter, talál egyedi (német) megoldást, ami gyakorlatilag a német határellenőrzés bevezetését jelenti. Európai megoldással azonban a mostani uniós csúcs sem fog szolgálni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ha még meg is egyeznének valamiben, az a gyakorlatban végrehajthatatlan lesz.
Az unió története bővelkedik be nem váltott ígéretekkel, légből kapott „mozgósító” célokkal, amelyek nem teljesültek. Az euró bevezetését például azzal indokolták, hogy az átváltási költségek csökkenésével, az árak átláthatóságával, az árfolyamkockázatok eltűnésével az Európai Unió gyorsabban tud fejlődni, a lakosság életszínvonala gyorsabban nő, a munkanélküliség csökken, az árak stabilak lesznek.
Mint tudjuk az árstabilitás kivételével mindennek az ellenkezője vált valóra, az euró bevezetése óta az unió egyik válságból a másikba bukdácsol a közösség adósok és hitelezők táborára esett szét. Az euró bevezetésekor akkora volt az optimizmus, hogy az Európai Tanács 2000-ben, Lisszabonban azt a célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”.
Mint tudjuk, az unió 2010 körül még ki sem tudott lábalni a két évvel korábban kezdődött pénzügyi válságból, és nem hogy a világ legdinamikusabb, hanem ellenkezőleg, a legkevésbé dinamikus, stagnáló térségévé vált. Hasonlóképpen túlméretezettek a 2010-ben 2020-ra kitűzött célok, például az, hogy a kutatásra-fejlesztésre szánt összegeket a GDP három százalékára emeljék, mert jelenleg két százalék, és hosszú ideje stagnál ezen a szinten. Az üvegházhatású gázok 1990-hez képesti húsz-harminc százalékos csökkentése sem érhető el. E téren az is irracionális, hogy például Németországban nem a szén-dioxidot ömlesztő szénerőműveket állítják le, hanem a szén-dioxidot csak minimálisan kibocsátó atomerőműveket. A zöldmozgalmak e tekintetben ügyesen használták ki az emberek félelmét a láthatatlan sugárzástól, mert amíg a szén ismerős mindenkinek, az uránatomok hasadása megfoghatatlan dolog.
Az említettek azonban az irracionalitásnak csak szerényebb példái, amelyeket idővel – esetleg tetemes ráfordítással – akár korrigálni is lehet. Az irracionalitásnak már egy magasabb foka volt az euró bevezetése, amiről minden nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász megmondta jó előre, hogy rossz ötlet. Most a francia elnök, Emmanuel Macron azt gondolja, rá tudja venni a németeket egy olyan megoldásra, hogy az eurózóna tagjainak költségvetési hiányait egy közös kasszából, közös költségvetésből finanszírozzák. A németek ebbe nagy valószínűséggel nem mennek bele, mert ez azt jelentené, hogy más országok költségvetési hiányát lényegében ők finanszíroznák. De még ha bele is mennének, akkor sem jelentene megoldást, mert azt az alapvető problémát, a gyengébb gazdasággal és magasabb inflációs nyomással rendelkező (dél-európai) országok rendszeres, úgynevezett belső leértékelését, vagyis a költségvetési kiadásaik kényszerű csökkentését, nem oldja meg. A folyamatos belső leértékelés pedig gazdasági depressziót, magas munkanélküliséget, az életszínvonal stagnálását, csökkenését okozza, mint ahogy ezt a dél-európai példák mutatják.
A legnagyobb irracionalitás azonban az, amit a migrációval kapcsolatban látunk. Már a kezdetek is elhibázottak voltak. Ha a németek nem alkalmaznak vendégmunkásokat, akkor legfeljebb valamivel lassabban növekedtek volna. Semmi baj nem történik, ugyanazokat az eredményeket néhány évvel később érik el. Arra is lett volna megoldás, hogy vannak olyan munkák, amelyeket a németek nem akarnak elvégezni. Az ilyen munkákat jól meg kell fizetni, és majd lesz jelentkező. De olcsón akarták megoldani, ami most sokkal drágább, mert félő, hogy az országuk is rámegy.
A migránsok befogadása meg végképp érthetetlen, hiszen semmilyen problémát nem old meg. Nem oldja meg a háborús konfliktusokat a valódi menekültek esetében és a népességrobbanásból származó problémákat a gazdasági migránsok esetében. Ha Európa évi 1,6 millió migráns fogadna be, ahogy azt egy 2004-es ENSZ-népesség-előrejelzés vizionálta, ötven év alatt nyolcvanmillió ember érkezne, és a már benn lévők szaporulatával együtt teljesen lerombolná a történelmi Európát. Ugyanakkor ez az európai nagyvonalúság mit sem segítene a Szubszaharai Afrika egymilliárdról hárommilliárdra növekvő lakosságán.
Ebben az esetben legrosszabbul pont azok a mozgalmak járnának, amelyek ma a bevándorlás leglelkesebb támogatói, ugyanis az érkezők túlnyomó része szükségszerűen muszlim lenne, és egy terjeszkedő muszlim világ a liberálisoknak kevés mozgásteret hagyna, az LMBTQ-emberek sorsára pedig jobb nem gondolni. Ebből a szempontból nézve teljesen irracionális, amit Soros csinál, hacsak nincs valamilyen titkos megállapodása Benjamin Netanjahuval Izrael népességének növeléséről.
Tulajdonképpen az is irracionális, amiben – úgy tűnik – az európai vezetők meg tudnak egyezni, a hotspotok létesítése. Képzeljük el, mi lesz ennek az eredménye? Az, hogy az Európába bejutni akarók végtelen mennyiségben felhalmozódnak ezeken a hotspotokon, amit a kérdéses államok – ha egyáltalán hajlandók lesznek hotspotokat létrehozni a területükön – végül nem tudnak majd elviselni, és vagy nekiengedik a migránsokat az európai határoknak, vagy maguk is lezárják határaikat, és megkísérlik visszatoloncolni a felhalmozódott embertömeget oda, ahonnan jött.
Az egyetlen racionális megoldás a határok lezárása, ahogy azt az első pillanattól kezdve meg kellett volna tenni. Ekkor a migránsok előbb-utóbb rájönnek, hogy nem érdemes útnak indulni. Racionális lenne az is, ha a nagyhatalmakat rá lehetne venni, hogy ne bombázzanak a Közel-Keleten és Afrikában, és ne fegyverezzék fel a „demokratikus” erőket ezekben az országokban – de ebben a lehetőségben ne bízzunk túlságosan.
Európa vezetőinek rá kellene jönniük, hogy sem a demokráciát sem az „európai értékeket”, de a jólétet sem lehet exportálni más kultúrájú országokba, hagyni kell, hogy a helyi társadalmak alakuljanak át. Szaúd-Arábiában például éppen most engedték meg a nőknek, hogy autót vezessenek, egy idő után talán már a homoszexuálisok nyilvános lefejezéséről is leszoknak. A közel-keleti diktatúrákban – hacsak nem lázadtak a hatalom ellen – keresztények, muszlimok, zsidók biztonságban és viszonylagos jólétben éltek. Kadhafi Líbiájában az olajjövedelmek jó része a szociális ellátást szolgálta, az oktatás ingyenes volt, és kötelező a második szintig, a felsőoktatásban tanulók állami támogatással a világ bármely egyetemére beiratkozhattak, ingyenes volt az egészségügyi ellátás, s a fiatal házasok ingyen kaphattak lakást. Ezt rombolták le „liberális demokráciák” az igen szép, Odüsszeia Hajnal és Egységes Védelmező névre keresztelt hadműveletekkel. Úgy, hogy az Afrikából jövő migránsáradat Kadhafi poszthumusz bosszújának is tekinthető.
Afrikában a Szahara terjeszkedésének megakadályozására most a kontinenst keresztülszelő tizenöt kilométer széles, hétezer kilométer hosszú erdősávot létesítenek, a Nagy Zöld Falat. Ez nyolcmilliárd dolláros projekt, amihez az unió eddig csupán kétmillió eurót adott. A racionalitás halvány jele lenne, ha hotspotok és egyéb migránstámogatások helyett az unió megépítené ezt a hatvanmillió ember és potenciális migráns életét megkönnyítő projektet – mindössze az éves uniós GDP fél ezrelékébe kerülne.
Az unió története bővelkedik be nem váltott ígéretekkel, légből kapott „mozgósító” célokkal, amelyek nem teljesültek. Az euró bevezetését például azzal indokolták, hogy az átváltási költségek csökkenésével, az árak átláthatóságával, az árfolyamkockázatok eltűnésével az Európai Unió gyorsabban tud fejlődni, a lakosság életszínvonala gyorsabban nő, a munkanélküliség csökken, az árak stabilak lesznek.
Mint tudjuk az árstabilitás kivételével mindennek az ellenkezője vált valóra, az euró bevezetése óta az unió egyik válságból a másikba bukdácsol a közösség adósok és hitelezők táborára esett szét. Az euró bevezetésekor akkora volt az optimizmus, hogy az Európai Tanács 2000-ben, Lisszabonban azt a célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”.
Mint tudjuk, az unió 2010 körül még ki sem tudott lábalni a két évvel korábban kezdődött pénzügyi válságból, és nem hogy a világ legdinamikusabb, hanem ellenkezőleg, a legkevésbé dinamikus, stagnáló térségévé vált. Hasonlóképpen túlméretezettek a 2010-ben 2020-ra kitűzött célok, például az, hogy a kutatásra-fejlesztésre szánt összegeket a GDP három százalékára emeljék, mert jelenleg két százalék, és hosszú ideje stagnál ezen a szinten. Az üvegházhatású gázok 1990-hez képesti húsz-harminc százalékos csökkentése sem érhető el. E téren az is irracionális, hogy például Németországban nem a szén-dioxidot ömlesztő szénerőműveket állítják le, hanem a szén-dioxidot csak minimálisan kibocsátó atomerőműveket. A zöldmozgalmak e tekintetben ügyesen használták ki az emberek félelmét a láthatatlan sugárzástól, mert amíg a szén ismerős mindenkinek, az uránatomok hasadása megfoghatatlan dolog.
Az említettek azonban az irracionalitásnak csak szerényebb példái, amelyeket idővel – esetleg tetemes ráfordítással – akár korrigálni is lehet. Az irracionalitásnak már egy magasabb foka volt az euró bevezetése, amiről minden nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász megmondta jó előre, hogy rossz ötlet. Most a francia elnök, Emmanuel Macron azt gondolja, rá tudja venni a németeket egy olyan megoldásra, hogy az eurózóna tagjainak költségvetési hiányait egy közös kasszából, közös költségvetésből finanszírozzák. A németek ebbe nagy valószínűséggel nem mennek bele, mert ez azt jelentené, hogy más országok költségvetési hiányát lényegében ők finanszíroznák. De még ha bele is mennének, akkor sem jelentene megoldást, mert azt az alapvető problémát, a gyengébb gazdasággal és magasabb inflációs nyomással rendelkező (dél-európai) országok rendszeres, úgynevezett belső leértékelését, vagyis a költségvetési kiadásaik kényszerű csökkentését, nem oldja meg. A folyamatos belső leértékelés pedig gazdasági depressziót, magas munkanélküliséget, az életszínvonal stagnálását, csökkenését okozza, mint ahogy ezt a dél-európai példák mutatják.
A legnagyobb irracionalitás azonban az, amit a migrációval kapcsolatban látunk. Már a kezdetek is elhibázottak voltak. Ha a németek nem alkalmaznak vendégmunkásokat, akkor legfeljebb valamivel lassabban növekedtek volna. Semmi baj nem történik, ugyanazokat az eredményeket néhány évvel később érik el. Arra is lett volna megoldás, hogy vannak olyan munkák, amelyeket a németek nem akarnak elvégezni. Az ilyen munkákat jól meg kell fizetni, és majd lesz jelentkező. De olcsón akarták megoldani, ami most sokkal drágább, mert félő, hogy az országuk is rámegy.
A migránsok befogadása meg végképp érthetetlen, hiszen semmilyen problémát nem old meg. Nem oldja meg a háborús konfliktusokat a valódi menekültek esetében és a népességrobbanásból származó problémákat a gazdasági migránsok esetében. Ha Európa évi 1,6 millió migráns fogadna be, ahogy azt egy 2004-es ENSZ-népesség-előrejelzés vizionálta, ötven év alatt nyolcvanmillió ember érkezne, és a már benn lévők szaporulatával együtt teljesen lerombolná a történelmi Európát. Ugyanakkor ez az európai nagyvonalúság mit sem segítene a Szubszaharai Afrika egymilliárdról hárommilliárdra növekvő lakosságán.
Ebben az esetben legrosszabbul pont azok a mozgalmak járnának, amelyek ma a bevándorlás leglelkesebb támogatói, ugyanis az érkezők túlnyomó része szükségszerűen muszlim lenne, és egy terjeszkedő muszlim világ a liberálisoknak kevés mozgásteret hagyna, az LMBTQ-emberek sorsára pedig jobb nem gondolni. Ebből a szempontból nézve teljesen irracionális, amit Soros csinál, hacsak nincs valamilyen titkos megállapodása Benjamin Netanjahuval Izrael népességének növeléséről.
Tulajdonképpen az is irracionális, amiben – úgy tűnik – az európai vezetők meg tudnak egyezni, a hotspotok létesítése. Képzeljük el, mi lesz ennek az eredménye? Az, hogy az Európába bejutni akarók végtelen mennyiségben felhalmozódnak ezeken a hotspotokon, amit a kérdéses államok – ha egyáltalán hajlandók lesznek hotspotokat létrehozni a területükön – végül nem tudnak majd elviselni, és vagy nekiengedik a migránsokat az európai határoknak, vagy maguk is lezárják határaikat, és megkísérlik visszatoloncolni a felhalmozódott embertömeget oda, ahonnan jött.
Az egyetlen racionális megoldás a határok lezárása, ahogy azt az első pillanattól kezdve meg kellett volna tenni. Ekkor a migránsok előbb-utóbb rájönnek, hogy nem érdemes útnak indulni. Racionális lenne az is, ha a nagyhatalmakat rá lehetne venni, hogy ne bombázzanak a Közel-Keleten és Afrikában, és ne fegyverezzék fel a „demokratikus” erőket ezekben az országokban – de ebben a lehetőségben ne bízzunk túlságosan.
Európa vezetőinek rá kellene jönniük, hogy sem a demokráciát sem az „európai értékeket”, de a jólétet sem lehet exportálni más kultúrájú országokba, hagyni kell, hogy a helyi társadalmak alakuljanak át. Szaúd-Arábiában például éppen most engedték meg a nőknek, hogy autót vezessenek, egy idő után talán már a homoszexuálisok nyilvános lefejezéséről is leszoknak. A közel-keleti diktatúrákban – hacsak nem lázadtak a hatalom ellen – keresztények, muszlimok, zsidók biztonságban és viszonylagos jólétben éltek. Kadhafi Líbiájában az olajjövedelmek jó része a szociális ellátást szolgálta, az oktatás ingyenes volt, és kötelező a második szintig, a felsőoktatásban tanulók állami támogatással a világ bármely egyetemére beiratkozhattak, ingyenes volt az egészségügyi ellátás, s a fiatal házasok ingyen kaphattak lakást. Ezt rombolták le „liberális demokráciák” az igen szép, Odüsszeia Hajnal és Egységes Védelmező névre keresztelt hadműveletekkel. Úgy, hogy az Afrikából jövő migránsáradat Kadhafi poszthumusz bosszújának is tekinthető.
Afrikában a Szahara terjeszkedésének megakadályozására most a kontinenst keresztülszelő tizenöt kilométer széles, hétezer kilométer hosszú erdősávot létesítenek, a Nagy Zöld Falat. Ez nyolcmilliárd dolláros projekt, amihez az unió eddig csupán kétmillió eurót adott. A racionalitás halvány jele lenne, ha hotspotok és egyéb migránstámogatások helyett az unió megépítené ezt a hatvanmillió ember és potenciális migráns életét megkönnyítő projektet – mindössze az éves uniós GDP fél ezrelékébe kerülne.