Az irigyelt Amerika

Éppúgy utálta a rendőröket ő is, mint szinte mindenki akkoriban a szovjet gyarmatbirodalomban. Ezen a magányos járőrön a maga bumburnyák módján tényleg érződött a jóindulatú segítőkészség és a határozott fellépésbe ojtott eredendő jámborság valamiféle vonzó, szokatlan elegye – egyáltalán nem olyannak tűnt, mint a naponta látott, agresszív, lépten-nyomon igazoltató kollégái. „Ez már majdnem olyan, mint egy amerikai rendőr” – hallottam akkor, s most elgondolkodnom, hogy a tizenkét-tizenhárom éves korom óta meglévő „anglomániám” vajon miért korlátozódott szigorúan és kizárólag a brit szigetekre. Londontól Huxley-n, Orwellen át a Beatlesig. Akkor, amikor környezetünkben a sóvárgott Nyugat legfelső fokának a tengerentúli kontinens északi része, az Egyesült Államok számított.

Londont és a Towert akartam látni, nem New Yorkot meg a felhőkarcolókat. A szaporodó jelek pedig lassan igazolni látszottak minden ösztönös fenntartást visszamenőlegesen is. Például az elképesztő tájékozatlanságról.

Azután jöttek a változások, és kiderült, hogy a szovjet barbárság helyett egy másféle, nem kevésbé ellenszenves érkezik (lásd: módszerváltás) McDonaldsszal és konzumidiotizmussal, mindent kirabló, vadul gátlástalan, arrogáns nagyképűséggel. S aztán jöttek a gyönyörűnél gyönyörűbb nagykövetek – Andropov elvtárs tengerentúli utódai – Mark Palmertől az áldott emlékezetű Goodfriend úrig; jött a hazánk ellen aljasul vezényelt hazugság- és rágalomáradat. Amerika kimutatta a foga fehérjét.

Egyetlenegyszer jártam az Egyesült Államokban, igaz, enyhén szólva sem a legjobbkor, alig egy hónappal 2001. szeptember 11-e után, a magyar forradalom és szabadságharc negyvenötödik évfordulója alkalmából. Ráadásul nagyobbrészt emigráns magyarok között forgolódtam. Az agyonhiszterizált közegben feltűnhetett például az 1988-as szovjet–magyar határt – és határátlépést – kísértetiesen idéző (igen!), az Egyesült Államok és Kanada közti határátkelő, a Champlain. Vagy az a cseroki asszony, akivel egy távolsági buszon beszélgettem, és aki népének minden nagyszerűségével tömör, páratlanul okos és szívszorítóan keserű monológban foglalta össze Amerika és az amerikaiság lényegét, erdélyi öregemberek népi bölcsességével és nagy esszéisták földrészekre világló éleslátásával.

Most, alig három nappal egy új világtörténelmi korszak kezdete után, amikor a régi rendőrképet és a cseroki asszonyt felidéztem, azon kapom magam, hogy bevallom: Trump annyit máris elért, hogy most talán szívesen (szívesebben) mennék újra Amerikába. Hasonlóan ahhoz, ahogyan abba az Oroszországba is, amelyről tudom, hogy már nem a Szovjetunió.

Az igazi változásokhoz persze nem elég, hogy a népek végre hazájukra leljenek. Hogy a manipulált, aljas, mesterkélt bűntudatképzés helyett büszkék legyenek nemzetükre, hagyományaikra, históriájukra – önmagukra. Hogy ne píszí-őrülettel rakjanak rájuk szájkosarat. Hogy ne a Kádár- vagy éppenséggel Rákosi-kori rendőrök korszerűsített jelszava érvényesüljön: aki nincs velünk, az antiszemita (náci, rasszista, fasiszta, satöbbi). És hogy ne egy globalista, élet-, ember- és nemzetidegen hatalom gyakorolja rajtunk az irányítást.

Igen, mindez szükséges, de nem elégséges feladat – Donald Trumpnak sem. A jól összeválogatott „csapat” mellé kell még valami: a becsület, a tisztesség. A réges-régi és egykor nem véletlenül megbecsült, irigyelt Amerika tisztessége. Őseinek német, bajor, szász, sváb tisztessége. És a többi népeké is mind, az oroszoktól a kínaiakig. Az az általános, mélységesen és megélten és nem megjátszottan emberi többlet, amely a világon mindenütt őszintén mély meghajlásra késztetett ezreket John Fitzgerald Kennedy és Ronald Reagan elnöksége idején. (Utóbbinak ezért is van szobra éppen a Szabadság téren.) Hogy legalább valamelyest múljék a cseroki asszony keserűsége. Meg a miénk is.