Domonkos László

Vélemény és vita

Az indigókék füzet

Furcsa kiadvány került a kezembe.

A negyven alattiak már nemigen emlékezhetnek azokra a durva papírból készült, a kék rendkívül randa, szürkés-piszkos árnyalatát hordozó, talán némi jóindulattal indigókéknek nevezhető, fekete keretes füzetekre, amelyek az ötvenes-hatvanas évek magyarországi diáktársadalmának egyik leghétköznapibb darabját képezték. Miskolcon jutottam hozzá, először meglepve néztem, hogyan kerül ez ma ide, azután láttam, hogy csak nagyon ügyes utánzat: egy vékonyka könyvecske-füzet valójában, jó néhány sorakozik belőle egymásra halmozva – újjávarázsoltan felidézve és így az öröklétbe emelve egy hajdani, pontosan ilyen füzet tartalmát és annak szerzőjét.

Több mint fél évszázadon át őrizték ezt a füzetet, és majd hat évtized telt el, hogy nyilvánossághoz juthatott. Egy asszony írt bele, aki 1987-ben hagyta el ezt a magyarföldi siralomvölgyet, és már nem érhette meg, hogy két esztendő múltán a fővárosban, a Hősök terén olvassák, csak olvassák egymás után százával a meggyilkoltak neveit – közöttük annak a huszonegy évet élt fiúnak a nevét, aki neki persze hogy a legeslegfontosabb volt ezen a keserves világon. Oláh Béláné, született Erdélyi Ilona nem tudta magában tartani a fájdalmat, sem az érzések rohamában fogant gondolatokat. Leült az indigókék füzet elé, és írni kezdett. Elmondhatnánk most, hogy héroszi erő és eltökéltség szállta meg, hogy tollát, meglehet, felsőbb hatalom vezethette a súlyos, tisztára csiszolt és ólomsúlyú mondatok gördülékeny rögzítése közben. És hogy a csupa nagybetűs ÍRÁS nagyszerűsége manifesztálódott általa a durva füzetlapokon – ám ehelyett csak belelapozunk a kilencvenéves miskolci Lévay József Egyesület jóvoltából napvilágot látott kiadványba, és nem tudjuk, Adyval sírjunk-e – „sírni, sírni, sírni” – vagy emeljük végre magasba a tekintetünket a cím olvastán, amely idézet ama huszonegy évet élt fiú, Oláh Miklós 1957. április 11-én szeretteinek írt búcsúleveléből: „Felvirrad még Magyarországra!”

„Mindezeket az utókor számára írtam. Nem a nagy nyilvánosságnak, csupán családunk utódainak” – olvasom az édesanya 1957 novemberében szép, kalligrafikus, jellegzetes női írással jegyzett sorait.
Nem visz rá a lélek, hogy a füzetet élethűen utánzó nyomtatványt a könyvespolcra, a többi ötvenhatos könyv és dokumentum mellé helyezzem, hetek óta itt fekszik az íróasztalomon, a számítógép mellett. Nyilván naponta figyelmeztet, üzen, szelíd erőszakossággal. Hogy lám, a kék füzetek igenis megmaradnak.
Megmaradnak, hogy ilyen huszonegy éves fiataljaink voltak. Hogy itt az ikszedik számú huszadik századi Petőfi, de úgy is fogalmazhatunk, az Ismeretlen Vidéki Magyar Fiú, egy, a seregből. És hogy ilyenek a magyar édesanyák. Nemcsak kéztördelve aggódók és önfeláldozóan ápolgatók-kényeztetők, hanem egri asszonyok leszármazottai, akik kiragadják elhulló férjük-fiuk kezéből a fegyvert, az írást, a kék füzetet. Hogy tudjuk: felvirrad még Magyarországra. Éppen ezért.