Domonkos László

Vélemény és vita

Az igazi száz év magány

Igen: az igazi száz év magány alighanem a miénk. A mi százesztendős magyar magányunk letelt. Vége, nincs tovább. Így kéne emlékezni

Elegáns fehérneműket hirdet a Tolnai Világlapja 1918. október 26-ai száma. „Fűzővédő mintás batisztból, nadrág sima batisztból, a fűzővédő anyagából készült fodorral. Szabásminta rendelőszáma 7655a, ára 2 korona 80 fillér.” Valamivel lejjebb: „az itt bemutatott ábrák szabásmintarajzait kizárólag a Tolnai Világlapja kiadóhivatala szállítja, Budapest, VII., Dohány-u 12.”

Íme, a végzet diszkrét bája, mondhatnánk mindentudó-cinikus mosollyal. De ne mondjuk. Mert bár alig öt nap múlva megkezdődik az igazi, a teljes, a mindent meghatározó magyar apokalipszis, ami mindmáig – de legalábbis, meglehet, minimum 2010-ig – tart –: azok a száz évvel ezelőtti hétköznapok, mint azt Bukovszki Péter nemrégiben megjelent írása szépen bemutatja, önmagukért beszélnek. Majdhogynem kommentár nélkül is. Itt van például – túl a kizárólag a Tolnai Világlapja kiadóhivatala által szállított fehérnemű-szabásmintákon – az Újság tudósítása, amely lelkesen számol be az Apolló Kabaré új műsoráról. A produkció „valósággal lázba hozta a közönséget. Új színek csillantak meg a színpadon, új irodalmi értékek tárultak özönével a hallgatóság elé, új vendégművészeknek tapsoltak zsúfolt széksorokban megbűvölten azok a százak, akiket a szerencse segített jegyhez.”

Bevallom: sohasem vonzódtam Gabriel Garcia Marquez annak idején lármásan ünnepelt Száz év magányához, amelyért a Nobel-díjat kapta. Hogy mekkora író ez a kolumbiai pályatárs: akkor jöttem rá, amikor – jóval később – a Szerelem a kolera idején-t elolvastam, amelyből nemsokára igen jó filmet is készítettek. Noha ma is azt mondom: szerintem nem a Száz év magány, hanem a Szerelem a kolera idején a Nobel-díjas regény – most mégis a váltig leg­ismertebb „ős-Marquez-mű sorai kísértenek: „az olyan nemzetségnek, mely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon”.

És persze hogy erről a száz évről jutott eszembe. Száz év magyar magányáról. Amely 1918 októberével kezdődött. A Tolnai Világlapja fehérneműivel, az Újsággal, az Apolló Kabaréval és a többivel. Azokkal az október végi hétköznapokkal akkor, ’18-ban. Abban a ’18-ban.

Az ember már csak úgy van megteremtve, hogy a legőrjítőbben hétköznapi dolgok, a női fehérneműk beszerzésétől a kabaréműsorokon át létfontosságú országrészek elvesztéséig: belekódoltatnak az egyén teendői közé, légyen háború vége vagy békeidő kellős közepe, zordon históriai télidő vagy derűs és könnyed, gondtalan vagy annak tűnő történelmi időszámítás. Így volt 1918-ban és 1938-ban éppúgy, mint 1948-ban, a megtorlásos ’58-ban, a „cseszkós” ’68-ban éppúgy, mint a langyos tónak hazudott ’78-ban vagy a hajnalhasadásos ’88-ban.

Száz év magányra ítélt nemzetség lennénk?

Csak akkor, valóban, ha nem adatik meg még esély ezen a keservesen gyönyörűséges világon.

Megadatott, megadatik-e? A kérdések kérdése. Száz ilyen év után különösen.

Tisza István purgatóriumos utolsó, százéves szavaitól – „ennek így kellett történnie” – egy pár hónapja egy másik magyar miniszterelnök szájából elhangzott másikig ível, feszül az a híd, amin száz esztendő irtózatos magyar magányában át kell kelni: „a legfontosabb, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét”. (Tusnádfürdő–Bálványos, „Tusványos”, 2018. július 28.) Át ’18–19 országvesztő káoszán, a trianoni nemzetgyilkossági kísérleten, a Donnál örökre eltűnt magyar fiúkon, a tönkrebombázott, Dunába ölt Budapesten, a barbár szovjet hódítás irtózatán, az emberiség egyik legtisztább, legszebb, vérbe tiport forradalmán és az azt követő gerinctörésen át a jócskán megélt, több mint „ellentmondásos” úgynevezett rendszerváltásig. Így érünk idáig. Így érünk hazáig. Így érünk haza, végre. Száz év után, még mindig szétszakítva, de száz év óta újra emelkedő nemzetként. Mint abban a csodás két hétben, amikor Németh László az Emelkedő nemzetet írhatta. (A lengyelek 123 évig nemhogy szétszakítva – de állam nélkül léteztek. Tessék most megnézni őket!)

Igen: az igazi száz év magány alighanem a miénk. A mi százesztendős magyar magányunk letelt. Vége, nincs tovább. Így kéne emlékezni.