Vélemény és vita
Az ifjúság madara
Cseke László neve fogalom volt, ő maga intézmény, szimbólum, ikon egyszerre – ő volt a lényegben rejlő jelenség
Legalább három nemzedék gyászolhat és emlékezhet ezekben a napokban: november 13-án, kilencvenéves korában elhunyt Ekecs Géza, aki a huszadik század második felének magyar ifjúsága számára Cseke Lászlót, azaz a Teenager Partyt és a Délutáni randevút, azaz a Szabad Európa Rádió zenés műsorait, az ifjúságot, a Zenét – a Szabadságot jelentette. És hagyjuk most a Szabad Európa Rádió megítélését (főleg, ami az utolsó tizenöt-húsz, „pre- és proto-szadeszos” évet illeti), nekem most már alighanem az előttem levő réges-régi fénykép fog megmaradni: egy valamikori szilveszteri SZER-bulin egymás mellett, egy asztalnál ül és mulat atyai jó barátom, a nagyszerű néhai Skultéty Csaba (úgy is mint Ambrus Márton), a népi mozgalom kiváló nyugati reprezentánsa, Borbándi Gyula (úgy is mint Gyulai Ernő) – és Ekecs Géza, úgy is mint Cseke László. Akinek jellegzetes hangszínét, hanghordozását és különleges, a permanens zavarásokhoz igazított beszédtempóját és „kiemeléseit” éppúgy ismerte a budapesti egyetemista, mint a rókusi-kültelki autószerelő vagány, a falusi süldőlány, mint a buliból buliba billegő, elkényeztetett nagyvárosi tini leányzó.
Még a halálban sincsenek véletlenek: Cseke László azon a napon halt meg, amikor az ifjúság örökszép, édes madarának igézetében magyarázgattam ezt-azt egy kedves, éppen születésnapját ünneplő hölgyismerősömnek. Cseke László és „Tápé” – Szeged-Rókuson a galeriben így hívtuk a SZER-t – a maga Beatles- és Rolling Stones-univerzumával pontosan azt testesítette meg, azt szimbolizálta – most már jól láthatjuk: életre szólóan –, ami akkor ezzel a zenével és ezzel a világgal az ember számára a legeslegfontosabb volt. A szabadság örömét és felszabadultságát. Azt az édesen pezsgő, semmihez sem hasonlítható, feledhetetlen boldogságot, amit tizenhat-tizen-nyolc évesen éppúgy érez az ember, mint – szerencsés és kívánatos, de igenis jócskán elérhető esetben – negyvennégy vagy hatvanhat évesen.
Cseke László neve fogalom volt, ő maga intézmény, szimbólum, ikon egyszerre – ő volt a lényegben rejlő jelenség. A Hullámokon lovagló madár, hogy annak a számnak a címét idézzem, amit ő tett „klasszikussá” Magyarországon. (A Trashman nevezetű, a tökéletes ismeretlenségből csupán ezzel az egy számmal felemelkedő, majd visszasüllyedő amcsi együttes adta elő.) Csakhogy ez a madár – tényleg az el nem engedhető ifjúság édes madara volt.
Halálunk napján mindig születik is valaki – Márai 1956 kapcsán ezt sokkal többet mondóan fogalmazta meg: „mindig új élet lesz a vérből”… Születésnapokon távoznak is közülünk – de úgy lehet, éppen az azon a napon születettek fogják a távozottak funkcióját – a Szabadságot, a Boldogságot stb. – betölteni, mindazt, amit a földi létet elhagyók jelentettek. Gyanítom: ez az a körforgás, ami nem szédít el sohasem. Többszörösen jelképesnek éreztem hát a Teenager party távozását azon a borús novemberi napon: az ifjúság édes madara nem Tennessee Williams kegyetlen drámájának végzetét sugallja. Éppen ellenkezőleg. A darabban Chance Wayne sorsa azt üzenhetné, hogy nincs visszaút: ha az a madár elszáll, többé már nem csalogatható vissza. A valamikori szerelméhez visszatérő idősödő férfi kénytelen szembesülni a könyörtelen realitásokkal. Csakhogy emögött egyetlen emberi félelem munkál, amiről az író így vall: „Egész életemben az a rögeszme kísértett, hogy vágyni valamire, vagy igazán szeretni valakit vagy valamit egyet jelent azzal, hogy az ember sebezhetővé válik. Így a lehetősége, sőt talán a bizonyossága is megvan annak, hogy elveszítse, amit legjobban kíván. Ez az akadály mindig jelen volt és jelen lesz, s állandó jelenléte súlyosan korlátozza azt, hogy megkapjak vagy megvalósítsak bármit abból, amire vágyom.” Mindennek az emberi természetben valóban van realitása; csak Tennessee Williams arról feledkezik meg – gyakori hiba feléjük –, hogy nem mindenki amerikai. Mi itt, Közép-Európában, magyar tájakon kissé mások vagyunk. Mások is voltunk. És máshoz vagyunk szokva. Nekünk a szeretet természetes emberi kiszolgáltatottsága erőt ad. Így volt 1956-ban (is), és most sincs másként. És később sem lesz. Nekünk az ifjúság édes madara Cseke László halálakor nem végleg el – hanem végleg visszaszáll. Elég, ha mi értjük.
Még a halálban sincsenek véletlenek: Cseke László azon a napon halt meg, amikor az ifjúság örökszép, édes madarának igézetében magyarázgattam ezt-azt egy kedves, éppen születésnapját ünneplő hölgyismerősömnek. Cseke László és „Tápé” – Szeged-Rókuson a galeriben így hívtuk a SZER-t – a maga Beatles- és Rolling Stones-univerzumával pontosan azt testesítette meg, azt szimbolizálta – most már jól láthatjuk: életre szólóan –, ami akkor ezzel a zenével és ezzel a világgal az ember számára a legeslegfontosabb volt. A szabadság örömét és felszabadultságát. Azt az édesen pezsgő, semmihez sem hasonlítható, feledhetetlen boldogságot, amit tizenhat-tizen-nyolc évesen éppúgy érez az ember, mint – szerencsés és kívánatos, de igenis jócskán elérhető esetben – negyvennégy vagy hatvanhat évesen.
Cseke László neve fogalom volt, ő maga intézmény, szimbólum, ikon egyszerre – ő volt a lényegben rejlő jelenség. A Hullámokon lovagló madár, hogy annak a számnak a címét idézzem, amit ő tett „klasszikussá” Magyarországon. (A Trashman nevezetű, a tökéletes ismeretlenségből csupán ezzel az egy számmal felemelkedő, majd visszasüllyedő amcsi együttes adta elő.) Csakhogy ez a madár – tényleg az el nem engedhető ifjúság édes madara volt.
Halálunk napján mindig születik is valaki – Márai 1956 kapcsán ezt sokkal többet mondóan fogalmazta meg: „mindig új élet lesz a vérből”… Születésnapokon távoznak is közülünk – de úgy lehet, éppen az azon a napon születettek fogják a távozottak funkcióját – a Szabadságot, a Boldogságot stb. – betölteni, mindazt, amit a földi létet elhagyók jelentettek. Gyanítom: ez az a körforgás, ami nem szédít el sohasem. Többszörösen jelképesnek éreztem hát a Teenager party távozását azon a borús novemberi napon: az ifjúság édes madara nem Tennessee Williams kegyetlen drámájának végzetét sugallja. Éppen ellenkezőleg. A darabban Chance Wayne sorsa azt üzenhetné, hogy nincs visszaút: ha az a madár elszáll, többé már nem csalogatható vissza. A valamikori szerelméhez visszatérő idősödő férfi kénytelen szembesülni a könyörtelen realitásokkal. Csakhogy emögött egyetlen emberi félelem munkál, amiről az író így vall: „Egész életemben az a rögeszme kísértett, hogy vágyni valamire, vagy igazán szeretni valakit vagy valamit egyet jelent azzal, hogy az ember sebezhetővé válik. Így a lehetősége, sőt talán a bizonyossága is megvan annak, hogy elveszítse, amit legjobban kíván. Ez az akadály mindig jelen volt és jelen lesz, s állandó jelenléte súlyosan korlátozza azt, hogy megkapjak vagy megvalósítsak bármit abból, amire vágyom.” Mindennek az emberi természetben valóban van realitása; csak Tennessee Williams arról feledkezik meg – gyakori hiba feléjük –, hogy nem mindenki amerikai. Mi itt, Közép-Európában, magyar tájakon kissé mások vagyunk. Mások is voltunk. És máshoz vagyunk szokva. Nekünk a szeretet természetes emberi kiszolgáltatottsága erőt ad. Így volt 1956-ban (is), és most sincs másként. És később sem lesz. Nekünk az ifjúság édes madara Cseke László halálakor nem végleg el – hanem végleg visszaszáll. Elég, ha mi értjük.