Domonkos László

Vélemény és vita

Az idő édes gyermeke

Az igazság pedig még akkor is megnyugtatóan éles fénnyel ragyog, ha netán elkoptatott gúnyában kerül elénk

Van egy réges-régi – ha jól tudom, 1970-ből való – Deep Purple-szám, jóval hosszabb egy átlagos dalnál (több mint tízperces), eredeti címe: Sweet child in time, vagyis szó szerint Édes gyermek az időben. Magyarra Az idő édes gyermekének fordították. Nem tehetek róla: ez a szám jutott eszembe a miniszterelnök évértékelőjét hallgatva, amikor Orbán Viktor azt mondta: a politikában az idő a legfontosabb.

Eszünkbe juthat Salvador Dalí híres festménye a szétfolyó időről, meg különböző elmés – mára már közhellyé taposott – mondások, amelyek szerint az idő pénz, meg hogy ki időt nyer, életet nyer. A közhellyé taposáshoz azért hozzáteendő: végső soron a közhelyek nem egyebek, mint jócskán kitaposott igazságok.
Az igazság pedig még akkor is megnyugtatóan éles fénnyel ragyog, ha netán elkoptatott gúnyában kerül elénk. Ráadásul a miniszterelnök vasárnap délutáni évértékelőjében még eredeti és érdekfeszítő formában is hallhattuk – sok-sok egyéb, megszívelendő gondolat mellett –, hogy tizenkét év telt el kormányzati és tizenhat ellenzéki pozícióban – az arány még mindig nincs kiegyenlítve (nem beszélve a kívánatosról, tehetnénk hozzá), ám egyvalami már, a Fennvalónak hála, egészen biztos: már ennyi idővel is a legeslegfontosabbat – életet – nyertük, és ez mindenek fölött való. (Szerényen fogalmazva – hogy idézzük Orbán Viktort –, „soha rosszabb nyolc éve ne legyen Magyarországnak”.) De mondjuk ki azt is: Magyarországnak páratlan szerencséje van – ám miként a futballból tudjuk, szerencséje is csak a jó kapusnak van.

Egyik ifjúkori, a zsenialitás és az őrültség keskeny határmezsgyéjén egyensúlyozó barátom, képtelen lévén megtalálni az alkotás mineműségéhez szükséges levezető csatornát – írt, festett, zenét szerzett szimultán –, egyszer, emlékszem, megrendítően őszinte kétségbeeséssel, kimerülten rogyott a zongorára, körülötte szétszórt, teleírt papírlapok, és a feledhetetlen reménytelen sóhajtás: Nem bírok az idővel, nem bírok!

Igen, alighanem ez a kulcsmondat: az idővel bírni kell. Azzal kell bírni igazán. Ha a miniszterelnök azt mondja, hogy „a haza egy szívbéli horgony, amire mindenkinek szüksége van”, vagy hogy „a szájkosarat visszaküldtük Brüsszelnek, a pórázt az IMF-nek” – voltaképpen az idővel kelt, keltünk birokra mindig. Apollinaire sora: „száll az idő, itthagy engem”, a politikában a legveszélyesebb ellenséges támadás. Az idővel állni kell a versenyt, a tempót, bírni iszonyú terhét, nem hagyni, hogy itt hagyjon, hogy faképnél hagyjon bennünket: a múló, az aktuális, a történelmi, a Dalí-féle szétfolyó és relatív idő külön-külön és egyszerre jelenti a politika legeslegfontosabb alkotóelemét. Úgy is mondhatnánk: a politika legbenső, immanens lényegét. Kossuth örök érvényű meghatározása a politika mibenlétéről – „az egzigenciák művészete” – nem jelent egyebet, mint a szükségszerűségek és velük a követelmények, az elvárások, az igényesség és a mindennapos kényszerek időbe ágyazottságát.

Nincs nagyobb és hősiesebb küzdelem, mint amikor egy ember, egy kormány vagy egy ország az idővel – a multik, Soros, a migránsok, Brüsszel, a globalizmus, a hazai idegenszívűek és agyatlanok idejével – szemben áll ki a gátra, nem tudván: az idő valójában titkos szövetséges, kacsintó cinkos, megbízható hírszerző, örök bajtárs. És nekünk – igenis csak nekünk! – dolgozik. Csak ismerni kell, csak tudni kell kezelni, és nem lesz hálátlan. Édes gyermeke pedig okos értékelő mondatokat, államférfiúi felelősséget, elszánt bátorságot és mélyen átélt szülőföldszeretetet kap útravalóul. A többit látni fogjuk. Lehet, hogy újabb nyolc évig, vagy akár még tovább is.