Vélemény és vita
Az „elit” hálójában
Akik eddig megpróbáltak megszabadulni az eurótól, például a görögök, nem jártak sikerrel, és hiába szeretne a Liga és az Öt Csillag Mozgalom is kilépni az eurózónából, erre nincs lehetőség
A Reuters jelentette Rómából, hogy a politikai és alkotmányos zűrzavar közepette Sergio Mattarella olasz államfő Carlo Cottarellit, az IMF egyik korábbi igazgatóját akarja felkérni egy ideiglenes kormány vezetésére.
Az előzmény az, hogy miután a legutóbbi olasz választások két győztese, a Liga és az Öt Csillag Mozgalom nagy nehezen megegyezett egy kormánylistában, az államfő nem fogadta el az euroszkeptikusnak tartott Paolo Savona pénzügyminiszteri jelölését. És valóban, Savona euroszkeptikusságához nemigen férhet kétség, hiszen már számos alkalommal fenyegetőzött azzal, hogy Olaszországot kilépteti az eurózónából.
„A helyzetünk miatti bizonytalanság megriasztotta a befektetőket és a megtakarítókat Olaszországban s külföldön egyaránt”, indokolta döntését az államfő. Majd azt is hozzátette, hogy „az eurózóna-tagság egy alapvető választás, ha vitatni akarjuk, azt komoly módon kell tennünk”.
A leendő kormányt alkotó koalíciós partnerek természetesen elfogadhatatlannak tartják Mattarella döntését, az Öt csillag Mozgalom vezetője, Luigi Di Maio arra szólította fel a parlamentet, hogy távolítsa el az elnököt a hivatalából (akit egyébként a korábbi megbukott balközép eurofil koalíció juttatott az elnöki székbe), a Liga vezetője, Matteo Salvini pedig tömegdemonstrációkkal fenyegetőzött arra az esetre, ha az államelnök nem ír ki soron kívüli választásokat.
„Nem lehet Olaszországban kormányt alakítani, ha azt Berlin, Párizs vagy Brüsszel nem hagyja jóvá. Ez őrültség, és arra kérem az olasz embereket, hogy támogassanak bennünket, mert én a demokráciát vissza akarom állítani ebben az országban” jelentette ki újságíróknak Salvini.
Ha kinevez is Mattarella egy ügyvezető kormányt, azt a parlamentben többségben lévő Liga és az Öt Csillag Mozgalom képviselői nem fogják jóváhagyni, így elkerülhetetlen lesz a soron kívüli választás kiírása, amit a szakértők szeptemberben tartanak esedékesnek. Ám azt a problémát, amivel az államelnöknek most szembe kellett néznie, a szeptemberi választások sem fogják megoldani, hiszen a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint az euroszkeptikus pártok csak erősödhetnek.
Az unió hivatalnokai meglehetősen idegesek, az olasz fejlemények láttán „reális annak a veszélye, hogy az olasz kormány felelőtlen gazdaságpolitikájával megágyaz egy következő eurózóna-válságnak”, mondta a Reutersnek egy uniós tisztségviselő.
Az ijedségre valóban van ok, ám a válság nem az olaszok hibája, hanem az eurózónáé, az hordozza magában a permanens válság lehetőségét, amire egyébként minden nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdász már jóval az euró bevezetése előtt figyelmeztetett, hiszen az eurózóna nem egy úgynevezett optimális valutaövezet – és ezt mindenki tudta. Az euró valójában politikai projekt, az európai birodalom összetartásának eszköze, és ezért erőltetik valamennyi uniós tagország belépését, tekintet nélkül azok gazdasági versenyképességére.
Erről ír a The Guardian gazdasági rovatának szerkesztője, Larry Elliott a lap május 20-i számában a következő címmel: Olaszország értelmes politikát folytat – az eurózóna szabályai abszurdak. A cikk azzal kezdi, hogy idézi William Hague néhai angol konzervatív politikus véleményét az euróról, amit a politikus egy kijárat nélküli égő házhoz hasonlított. Olaszország a kilencvenes évek végén könnyedén csatlakozhatott az eurózónához, nem mintha a felállított kritériumokat teljesítette volna, hanem azért, mert politikusai az első körben akartak tagjai lenni, az unió vezetői pedig nagyon is akarták a közösség valamikori alapító tagjának részvételét, ezért némiképp módosítottak a szabályokon, hogy az együttesbe Olaszország is beleférjen. A tagság azután (eddig) két elveszített évtizeddel jutalmazta meg az olaszokat, akik ezt már megelégelték, és tennének is valamit, ám kevés jó példát láthatnak. Akik eddig megpróbáltak megszabadulni az eurótól (görögök) nem jártak sikerrel, és hiába szeretne a Liga és az Öt Csillag Mozgalom is kilépni az eurózónából, erre nincs lehetőség. Legfeljebb a szabályok (maastrichti kritériumok) lazítását lehet esetleg elérni. Larry Elliott azzal fejezi be cikkét, hogy az égő házból nincs egyenkénti menekvés, az euró építménye úgy fog leégni, hogy aki benne van, az benne is marad.
Akik nem teljesen jártasak euróügyekben, azok számára az olasz (és görög) helyzetre az a rövid magyarázat, hogy a gyengébben fejlett országok bizonyos okok miatt a fejlettebbeknél erősebben hajlanak a magasabb inflációra. Ha saját pénzük van, akkor azt leértékelhetik, ha a versenyképességük csökkenése miatt külkereskedelmi egyensúlyuk megbomlik. Közös pénz esetében azonban ilyen lehetőség nincs, úgynevezett belső leértékelést kell végrehajtani, ami megszorításokat, az állami kiadások, ezen belül a nyugdíjak, egészségügyi kiadások korlátozását jelenti, és stagnálást okoz a gazdaságban. A legjobb példa erre Görögország mellett éppen Olaszország.
A görögök hiába választottak olyan kormányt, amely tervei között szerepeltette, hogy kilép az eurózónából, a végén – részben az uniós nyomás miatt, részben azért, mert lakosság félt a stabil értékű valuta elvesztésétől – erre nem került sor. Nincs is mechanizmus az eurózónából való kilépésre, és ha egy kormány mégis kilépne, azt csak úgy tehetné meg, hogy az eurózóna iránti hűségét szakadatlanul hangoztatva zárolna minden számlát és kifizetést, s kijelentené, hogy az eurót meghatározott árfolyamon át kell váltani nemzeti valutára. Ez az árfolyam szükségképpen jelentős leértékelődéssel járna együtt, ami sokak számára nagymértékű vagyonvesztést okozna, ráadásul ezenkívül még évekig kellene védeni a nemzeti valutát a külső támadásokkal szemben. Ki az a politikus, aki ezt fel merné vállalni? A görögök között nem akadt.
Az eurózóna tehát egy égő ház, amiből nincs menekvés, ezért célszerű messze elkerülni. Ugyanakkor a bennlévők sem szeretnének teljesen elégni, tehát fel kell tenni a kérdést, hogy eloltható vagy mérsékelhető-e a tűz, hiszen az olasz államfő sem tesz most mást, minthogy a tüzet az őszig takaréklángon tartja.
A kérdés visszavezethető arra a még bonyolultabb kérdésre, hogy milyen európai együttműködést tartunk kívánatosnak. A mostani állapotot a volt bizottsági elnök José Manuel Barroso kijelentésével lehet jellemezni, aki az Európai Uniót egy birodalomhoz hasonlította. Az euró pedig a hozzá kapcsolódó pénzügyi szabályokkal és a megszegésükhöz fűzött szankciókkal együtt nem más, mint a birodalom összetartásának eszköze, ami az antik Rómában a légiók feladata volt. A birodalom uralkodói a háttérben húzódnak, és csak hálásak lehetünk George Sorosnak, hogy arcot adott e háttérhatalomnak. A bajok miatt okolhatjuk Brüsszelt, a németeket vagy személyesen Angela Merkelt, a szálak messzebbre vezetnek, mint ahogy a nagy konszernek végső tulajdonosai is valahol a New York-i bankházakban találhatók.
Még ha a szeptemberben esedékes újabb olasz választásokon is az euroszkeptikusok nyernek, és a 2019-es uniós választáson is jelentős számban kerülnek „populisták” az Európai Parlamentbe, nyitva marad a kérdés, hogy kit kell meggyőzni vagy legyőzni, ki az ellenfél, hiszen a hatalmi struktúra, amivel küzdünk, informális, háttérhatalom. Követeket nem küldhetünk hozzá, székháza előtt nem tüntethetünk.
Egy lehetőségünk azonban van: minden lehetséges fórumon alternatívát ajánlani az európai birodalom és kényszerítő eszközeivel szemben. Remélhetőleg egyre többen lesznek meggyőzhetők, hogy van más lehetőség is, mint amit az unió jelenlegi „elitje” kínál.
Az előzmény az, hogy miután a legutóbbi olasz választások két győztese, a Liga és az Öt Csillag Mozgalom nagy nehezen megegyezett egy kormánylistában, az államfő nem fogadta el az euroszkeptikusnak tartott Paolo Savona pénzügyminiszteri jelölését. És valóban, Savona euroszkeptikusságához nemigen férhet kétség, hiszen már számos alkalommal fenyegetőzött azzal, hogy Olaszországot kilépteti az eurózónából.
„A helyzetünk miatti bizonytalanság megriasztotta a befektetőket és a megtakarítókat Olaszországban s külföldön egyaránt”, indokolta döntését az államfő. Majd azt is hozzátette, hogy „az eurózóna-tagság egy alapvető választás, ha vitatni akarjuk, azt komoly módon kell tennünk”.
A leendő kormányt alkotó koalíciós partnerek természetesen elfogadhatatlannak tartják Mattarella döntését, az Öt csillag Mozgalom vezetője, Luigi Di Maio arra szólította fel a parlamentet, hogy távolítsa el az elnököt a hivatalából (akit egyébként a korábbi megbukott balközép eurofil koalíció juttatott az elnöki székbe), a Liga vezetője, Matteo Salvini pedig tömegdemonstrációkkal fenyegetőzött arra az esetre, ha az államelnök nem ír ki soron kívüli választásokat.
„Nem lehet Olaszországban kormányt alakítani, ha azt Berlin, Párizs vagy Brüsszel nem hagyja jóvá. Ez őrültség, és arra kérem az olasz embereket, hogy támogassanak bennünket, mert én a demokráciát vissza akarom állítani ebben az országban” jelentette ki újságíróknak Salvini.
Ha kinevez is Mattarella egy ügyvezető kormányt, azt a parlamentben többségben lévő Liga és az Öt Csillag Mozgalom képviselői nem fogják jóváhagyni, így elkerülhetetlen lesz a soron kívüli választás kiírása, amit a szakértők szeptemberben tartanak esedékesnek. Ám azt a problémát, amivel az államelnöknek most szembe kellett néznie, a szeptemberi választások sem fogják megoldani, hiszen a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint az euroszkeptikus pártok csak erősödhetnek.
Az unió hivatalnokai meglehetősen idegesek, az olasz fejlemények láttán „reális annak a veszélye, hogy az olasz kormány felelőtlen gazdaságpolitikájával megágyaz egy következő eurózóna-válságnak”, mondta a Reutersnek egy uniós tisztségviselő.
Az ijedségre valóban van ok, ám a válság nem az olaszok hibája, hanem az eurózónáé, az hordozza magában a permanens válság lehetőségét, amire egyébként minden nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdász már jóval az euró bevezetése előtt figyelmeztetett, hiszen az eurózóna nem egy úgynevezett optimális valutaövezet – és ezt mindenki tudta. Az euró valójában politikai projekt, az európai birodalom összetartásának eszköze, és ezért erőltetik valamennyi uniós tagország belépését, tekintet nélkül azok gazdasági versenyképességére.
Erről ír a The Guardian gazdasági rovatának szerkesztője, Larry Elliott a lap május 20-i számában a következő címmel: Olaszország értelmes politikát folytat – az eurózóna szabályai abszurdak. A cikk azzal kezdi, hogy idézi William Hague néhai angol konzervatív politikus véleményét az euróról, amit a politikus egy kijárat nélküli égő házhoz hasonlított. Olaszország a kilencvenes évek végén könnyedén csatlakozhatott az eurózónához, nem mintha a felállított kritériumokat teljesítette volna, hanem azért, mert politikusai az első körben akartak tagjai lenni, az unió vezetői pedig nagyon is akarták a közösség valamikori alapító tagjának részvételét, ezért némiképp módosítottak a szabályokon, hogy az együttesbe Olaszország is beleférjen. A tagság azután (eddig) két elveszített évtizeddel jutalmazta meg az olaszokat, akik ezt már megelégelték, és tennének is valamit, ám kevés jó példát láthatnak. Akik eddig megpróbáltak megszabadulni az eurótól (görögök) nem jártak sikerrel, és hiába szeretne a Liga és az Öt Csillag Mozgalom is kilépni az eurózónából, erre nincs lehetőség. Legfeljebb a szabályok (maastrichti kritériumok) lazítását lehet esetleg elérni. Larry Elliott azzal fejezi be cikkét, hogy az égő házból nincs egyenkénti menekvés, az euró építménye úgy fog leégni, hogy aki benne van, az benne is marad.
Akik nem teljesen jártasak euróügyekben, azok számára az olasz (és görög) helyzetre az a rövid magyarázat, hogy a gyengébben fejlett országok bizonyos okok miatt a fejlettebbeknél erősebben hajlanak a magasabb inflációra. Ha saját pénzük van, akkor azt leértékelhetik, ha a versenyképességük csökkenése miatt külkereskedelmi egyensúlyuk megbomlik. Közös pénz esetében azonban ilyen lehetőség nincs, úgynevezett belső leértékelést kell végrehajtani, ami megszorításokat, az állami kiadások, ezen belül a nyugdíjak, egészségügyi kiadások korlátozását jelenti, és stagnálást okoz a gazdaságban. A legjobb példa erre Görögország mellett éppen Olaszország.
A görögök hiába választottak olyan kormányt, amely tervei között szerepeltette, hogy kilép az eurózónából, a végén – részben az uniós nyomás miatt, részben azért, mert lakosság félt a stabil értékű valuta elvesztésétől – erre nem került sor. Nincs is mechanizmus az eurózónából való kilépésre, és ha egy kormány mégis kilépne, azt csak úgy tehetné meg, hogy az eurózóna iránti hűségét szakadatlanul hangoztatva zárolna minden számlát és kifizetést, s kijelentené, hogy az eurót meghatározott árfolyamon át kell váltani nemzeti valutára. Ez az árfolyam szükségképpen jelentős leértékelődéssel járna együtt, ami sokak számára nagymértékű vagyonvesztést okozna, ráadásul ezenkívül még évekig kellene védeni a nemzeti valutát a külső támadásokkal szemben. Ki az a politikus, aki ezt fel merné vállalni? A görögök között nem akadt.
Az eurózóna tehát egy égő ház, amiből nincs menekvés, ezért célszerű messze elkerülni. Ugyanakkor a bennlévők sem szeretnének teljesen elégni, tehát fel kell tenni a kérdést, hogy eloltható vagy mérsékelhető-e a tűz, hiszen az olasz államfő sem tesz most mást, minthogy a tüzet az őszig takaréklángon tartja.
A kérdés visszavezethető arra a még bonyolultabb kérdésre, hogy milyen európai együttműködést tartunk kívánatosnak. A mostani állapotot a volt bizottsági elnök José Manuel Barroso kijelentésével lehet jellemezni, aki az Európai Uniót egy birodalomhoz hasonlította. Az euró pedig a hozzá kapcsolódó pénzügyi szabályokkal és a megszegésükhöz fűzött szankciókkal együtt nem más, mint a birodalom összetartásának eszköze, ami az antik Rómában a légiók feladata volt. A birodalom uralkodói a háttérben húzódnak, és csak hálásak lehetünk George Sorosnak, hogy arcot adott e háttérhatalomnak. A bajok miatt okolhatjuk Brüsszelt, a németeket vagy személyesen Angela Merkelt, a szálak messzebbre vezetnek, mint ahogy a nagy konszernek végső tulajdonosai is valahol a New York-i bankházakban találhatók.
Még ha a szeptemberben esedékes újabb olasz választásokon is az euroszkeptikusok nyernek, és a 2019-es uniós választáson is jelentős számban kerülnek „populisták” az Európai Parlamentbe, nyitva marad a kérdés, hogy kit kell meggyőzni vagy legyőzni, ki az ellenfél, hiszen a hatalmi struktúra, amivel küzdünk, informális, háttérhatalom. Követeket nem küldhetünk hozzá, székháza előtt nem tüntethetünk.
Egy lehetőségünk azonban van: minden lehetséges fórumon alternatívát ajánlani az európai birodalom és kényszerítő eszközeivel szemben. Remélhetőleg egyre többen lesznek meggyőzhetők, hogy van más lehetőség is, mint amit az unió jelenlegi „elitje” kínál.