Az elhallgatás művészete

Ebben olvasható, hogy a megtévesztésnek számtalan fajtája létezik, „amely félrevezetni szándékozik anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is hamis kijelentéseket venne igénybe: a tárgy felcse­rélése, a tettetés, a félrevezető gesztusok – és valamennyi beleolvad a hallgatás és a tétlenség hátterébe”.

Magyarországon az egykori kommunista megtévesztéstechnika a mából visszapillantva primitív és könnyen átlátható hazugsággyárnak számíthat az 1988–1990 óta eltelt idő korszerű és nagyvonalú manipulációs mechanizmusaihoz képest. Azt a rendkívül nagyvonalú, okos és irigylésre méltó precizitással megszervezett hazugsággyári technológiát, amit az egykori SZDSZ és a „szocialista” álruhába bújt volt kommunisták előbb az Antall-, majd az első Orbán-kormány ellen alkalmaztak: a maga nemében első osztályúnak kell minősíteni. A sajtójuk által sugallt és közvélemény-formálássá – „közbeszéddé” – változtatott kormányzati összképpel, a nemzeti szellemű gondolkodás, kultúra és eszmerendszer tudatos és páratlanul gonosz lejáratásával nemcsak hallatlanul destruktív és aljas merényletet követtek el: mindez egy igen ravasz, átgondolt, a magyar érdekeknek nem mindennapi rafináltsággal ártani szándékozó, öncélú(nak tűnő) akciósorozat is volt.

A múlt idő csak félig indokolt: a 2010-zel kezdődött új magyarországi rendszerben mindez természetesen nem tűnt, nem tűnhetett el, ám formái lényegesen módosultak. Figyelemre méltó módon változtak – úgy is fogalmazhatnánk, jelentékeny technikai újításon estek át. A gátlástalan, gyakran hisztérikus mocsokáradatot, a fasisztázást, az egy ütemre járó, lejárató-kiátkozó kórusokat – amelyeket egyaránt alkalmaztak képzelt zsidóüldözésekre és Csurka István ellehetetlenítésére, a nemzeti értékek degradálására és az MDF alapítóinak rágalmazására, a nemzet valódi érdekei mellett felsorakozó egy-két emberarcú egykori kommunista sárba taposására és a magyarság mélységeit mind rokonszenvesebben érző és magáévá tevő Fidesz és Orbán Viktor gyalázására – nos, mindezt egyre inkább felváltotta az új módi. Ami egy ősrégi kommunista technika felmelegített, ügyes alkalma, az „amiről nem beszélünk, elvtársak, az nincs” gyakorlatáról van szó.

Az elhallgatás művészete nemcsak abban nyilvánul meg, hogy mélyen, szemlesütve hallgatnak például arról, milyen megindító szeretettel fogadták – és rengeteg fiatal! – a miniszterelnököt és feleségét a vizes világbajnokság nyitóünnepségén. Még csak nem is abban, mekkora öröm, amit talán már a vakok is észrevesznek, hogy több a kisgyermekes anyuka, hogy több a gyermek, hogy a magyarság vészes fogyatkozásának megtorpanása hosszú-hosszú évtizedek óta először mutatkozik meg látványosan, a hétköznapokban is észlelhetően. Csakhogy ennek okai – kormányzati okai – vannak, erről tehát éppúgy hallgatni illik, mint a drasztikusan lecsökkent és 2008–2009 táján még riasztó munkanélküliségről vagy az ugyancsak mindenütt észrevehető, minden korábbinál nagyobb fogyasztási, vásárlási kedvről, amely nyilvánvalóan a nagyot javult anyagi lehetőségek következménye. De nemcsak efféle jelenségekre vonatkozik az elhallgatás nagy magyarhoni művészete – a hazudozás e speciális 21. századi hazai változata. Az idei könyvhétre jelent meg a kiváló felvidéki magyar író, az igen jól indult, majd – Esterházyhoz, Závadához hasonlóan – a ballib oldalra sodródott Grendel Lajos Bukott angyalok című új kötete. A szerző maga mondta el: súlyos betegsége utáni emberi-alkotói válságából kilábalva, lelkiismereti, erkölcsi – és tegyük hozzá: nemzeti! – kötelességének tartotta megírni az egyetemes magyarság körében tökéletesen ismeretlen, agyonhallgatott, elrejtett rémtettet, a második világháború végén a Pozsony melletti Ligetfalun elkövetett magyarirtó tömeggyilkosságok ügyét. Szépirodalmi formában bár, ám ezzel együtt forradalmas módon. Grendel Lajos könyvét legalább négy olyan „menő” fővárosi könyvkereskedésben a kirakatokban és odabent is hiába kerestem, ahol korábban – Esterházyval, Závadával és a többiekkel egyetemben – szinte lecsurgott a polcokról. Ja, így, ezzel – még ő is más. Akkor ő sem. Nincs. Ne legyen. Amiről nem beszélünk, tudjuk, az nincs. Ahogyan nem írunk, nem beszélünk arról, ahogyan hallgatunk, ha valamilyen jelentős, összmagyar szempontból figyelemre méltó bármilyen mű születik, ahogyan tengermélyen hallgatunk, ha bármilyen, az országot pozitív színben feltüntető, a magyarságot erősítő-gazdagító dolog történik. Hallgatunk és elhallgatunk – művészi fokon. Szinte a tökélyig.

Muszáj ezt még mindig tűrnünk, felebarátaim?