Vélemény és vita
Az árnyalás dicsérete
Emlékszem, szívfájdítón tovalibbent forradalmas és forrófejű ifjúságom idején mennyire utáltam az illedelmeskedő „egyrészt-másrészt” okfejtéseket
Úgy érezhettem, hogy minden idők egyik legálszentebb politikai rezsimje – az ellenforradalmi Kádár-rendszer – egyik legalapvetőbb jellemzőjével szembesülök: a kommunista-komformista vakítás, a rafinált mellébeszélés, a nyájas elkenés, a gennyes sumákolás egyik koncentrátumával. Ami az így leplezni próbált féktelen hazudozás álcája csupán. Nyilván az együgyűnek bélyegzett, fekete-fehér („romantikus”) igazságokhoz való vonzódáson túl, ösztönösen a Biblia mélyebb újszövetségi bölcsességét is követni igyekezhettem („legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van” (Máté evangéliuma 5,37).
Jókora időbe tellett, míg rájöttem: azért ennél kissé bonyolultabb a dolog. Mert mondjuk Németh László nagy tanulmányaiban az elemzések sora vagy akár Bertha Bulcsu ragyogó irodalmi publicisztikájának nem egy és nem két részlete bizony jócskán tartalmazott emilyen-amolyan közelítésmódokat, poentírozott véleményeket, egymással feleselő nézeteket, részletesen ismertetett, egymástól merőben eltérő álláspontokat. Vagyis differenciált, árnyalt – ha úgy teszik, „egyrészt-másrészt” – okfejtéseket. És ha későbbi, máig dédelgetett nagy bálványaim, Cs. Szabó Lászlótól Csoóri Sándorig, Gombos Gyulától Csurka Istvánig az esszé és a „megemelt publicisztika” harci terepein lépten-nyomon tanúsított módszertani megoldásaira gondolok: éppen a nagyon is árnyalt gondolatmenet a legmegragadóbb bennük. Az a lehengerlő erejű képesség, amivel többfelől, az átgondolt okosság megannyi szempontjának figyelembevételével és ismertetésével tárgyalták, részletezték a vizsgálandókat, légyen szó a magyarországi zsidóság helyzetének megítéléséről vagy történelmünk agyonhallgatott, meghamisított tényeiről és így tovább, és így tovább.
Az árnyaltság újabb – megint csak egyre aktuálisabb – dicséretét most egy – sajnos, nem túl szerencsésen (mert sokadik kiadványként évfordulós alkalomhoz kötötten) megjelent – munka indokolja, egy fiatal irodalmár, Tompó László Ady halálának centenáriumára napvilágot látott, Ady tévedései és igazságai című kötete. Amiben a kissé már „túltárgyalt” Ady a legkevésbé érdekes immár. A módszer annál inkább. Ez a könyv ugyanis semmi mást nem tesz, csak a differenciált, árnyalt – igen: „egyrészt-másrészt” – közelítésmód alkalmazásával vizsgál, mér és ismertet. Nem ítélkezik, pláne nem feketén-fehéren. Tévedéseket és igazságokat, egymástól igencsak elütő, egymással nagyon is ellentétes tényeket sorol fel és mutat be – úgy, ahogyan mindig kéne. Körültekintő megkülönböztetni tudással. Nem ördög-angyal, nem fekete-fehér szélsőségek, hanem az alaposan szemügyre vett adatok, dokumentumok, művek bizonyítékainak tükrében, ezek egyre kevésbé derengő, mindinkább fel-felragyogó fényében. Illusztrálva a hasonló munkákra vállalkozók legfőbb követelményét: az árnyaltság mindenhatóságát. Ha úgy tetszik, mindenekfölötti dicséretét. Mert végső soron ennyire egyszerű az egész. Forrófejűségünk múltán pláne.
Jókora időbe tellett, míg rájöttem: azért ennél kissé bonyolultabb a dolog. Mert mondjuk Németh László nagy tanulmányaiban az elemzések sora vagy akár Bertha Bulcsu ragyogó irodalmi publicisztikájának nem egy és nem két részlete bizony jócskán tartalmazott emilyen-amolyan közelítésmódokat, poentírozott véleményeket, egymással feleselő nézeteket, részletesen ismertetett, egymástól merőben eltérő álláspontokat. Vagyis differenciált, árnyalt – ha úgy teszik, „egyrészt-másrészt” – okfejtéseket. És ha későbbi, máig dédelgetett nagy bálványaim, Cs. Szabó Lászlótól Csoóri Sándorig, Gombos Gyulától Csurka Istvánig az esszé és a „megemelt publicisztika” harci terepein lépten-nyomon tanúsított módszertani megoldásaira gondolok: éppen a nagyon is árnyalt gondolatmenet a legmegragadóbb bennük. Az a lehengerlő erejű képesség, amivel többfelől, az átgondolt okosság megannyi szempontjának figyelembevételével és ismertetésével tárgyalták, részletezték a vizsgálandókat, légyen szó a magyarországi zsidóság helyzetének megítéléséről vagy történelmünk agyonhallgatott, meghamisított tényeiről és így tovább, és így tovább.
Az árnyaltság újabb – megint csak egyre aktuálisabb – dicséretét most egy – sajnos, nem túl szerencsésen (mert sokadik kiadványként évfordulós alkalomhoz kötötten) megjelent – munka indokolja, egy fiatal irodalmár, Tompó László Ady halálának centenáriumára napvilágot látott, Ady tévedései és igazságai című kötete. Amiben a kissé már „túltárgyalt” Ady a legkevésbé érdekes immár. A módszer annál inkább. Ez a könyv ugyanis semmi mást nem tesz, csak a differenciált, árnyalt – igen: „egyrészt-másrészt” – közelítésmód alkalmazásával vizsgál, mér és ismertet. Nem ítélkezik, pláne nem feketén-fehéren. Tévedéseket és igazságokat, egymástól igencsak elütő, egymással nagyon is ellentétes tényeket sorol fel és mutat be – úgy, ahogyan mindig kéne. Körültekintő megkülönböztetni tudással. Nem ördög-angyal, nem fekete-fehér szélsőségek, hanem az alaposan szemügyre vett adatok, dokumentumok, művek bizonyítékainak tükrében, ezek egyre kevésbé derengő, mindinkább fel-felragyogó fényében. Illusztrálva a hasonló munkákra vállalkozók legfőbb követelményét: az árnyaltság mindenhatóságát. Ha úgy tetszik, mindenekfölötti dicséretét. Mert végső soron ennyire egyszerű az egész. Forrófejűségünk múltán pláne.