Vélemény és vita
Az álmok most sem hazudnak
Éppen fél évtizede annak a feledhetetlen délutánnak ott, a kontumáci kápolna előtt
Az öreg gyimesi „csángó” fölemelte a poharát – valójában a szorosba valaha kitelepült csíki székelyek ők, az igazi csángók nem jöttek be a Kárpátokon át, ott kint ragadtak Moldvában –, és nyugodtan csak ennyit mondott: tudja, azért igaza volt ám annak a Petőfinek. Az álmok tényleg nem hazudnak. Ma sem.
Nem folytatta az idős gyimesi ember, fölhajtotta az áfonyapálinkáját, és másról kezdett beszélni. Merthogy véget ért a megemlékezés Gyimesbükkön, a messzi-messzi Budapestről érkezett vendég elmondta a magáét, és most igen jó koccintani itt, a kápolna alatt, odafönn a Rákóczi-vár, amarra zubog a Tatros vize, és ha kelet felé intenek az emberek, hozzáteszik: amarra, ott túl a határon, Móduvában…
Pedig hivatalosan távol és közel semmiféle határ nem húzódik errefelé, még megyehatár sem, hiszen már Bákó (Bacau) és nem Hargita (vagy pláne: Csík) megyében volnánk, Gyimesbükköt ravaszul odacsatolták, nehogy már bármiféle analógiák jussanak könnyen valakinek a balga eszébe, ha éppen erre jár.
Pedig eszébe jutnak. Meg még sok minden. Ami el sem felejtődött. És ha a Fennvaló megadta, hogy az emberfia egy ősi Magyarország ősi – ezeréves – keleti határán, nemzettestvérei előtt nyilvánosan megemlékezhet arról a nemzetgyilkossági kísérletről, aminek jelképessé vált összefoglalásképp Trianon a neve – hát úgy van az, miként Tamási írta, midőn hazatér Farkaslakára, s megkérdezi testvérnénjét, előfordult-e, hogy a faluban valaki önkezével vetett volna véget életének – sógora közbeszól: „Bár élni tudjunk, sógor úr! A halálhoz mód kell...!”
Megtanultunk élni, úgy hiszem. És tovább tanulunk. A szerzett joggal pedig – igen! - élni kell. Históriai alapon (is) akár.
Közben persze sok mindenre fel lehet és fel is kell hívni a figyelmet. A reálpolitikára. Az úgynevezett realitásokra. Taktikára és stratégiára. A mindenható, szent érzelmek még szentebb álmaira és a mellettük tornyosuló, szintúgy mindenható ész és értelem magaslataira. Amelyek azonban nem növik túl az álmokat. Sohasem. Mert azok nem hazudnak. Tényleg nem. A legszentebbek meg különösen nem. És ha koccintás előtt azt mondja egy öreg gyimesi magyar itt, a Kárpátok gerincénél – itteni (nagy) iskolánknál a határon –, hogy az álmok most sem hazudnak: innentől kezdve teljesen lényegtelen, hogy ama június 4-e óta 98 vagy 123 vagy akárhány esztendő telt el. Akkor az összetartozás nemcsak ezen a napon élő, ha úgy tetszik, abszolút objektív valóság. Akkor egyek voltunk, egyek vagyunk és egyek leszünk, és akinek ez nem tetszik, igazán tehet (legalább) egy szívességet. Akkor Trianon is legföljebb csak rossz álom lehet egyszer, előbb vagy utóbb. Ami meg az álmokat illeti: Fekete István Tüskevárában Tutajos, álmában visszaidézve a török kori Tüskevárt, ébredés után a maga tizenhárom-tizennégy éves bölcselkedésével azon kezd töprengeni, hogy ugyan mi is az álom voltaképpen, „és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. Az álom is valóság… vagy mi?” Igen, az álom is valóság. De még mennyire. És írjon Freud Zsiga bátyánk akármit és akármennyit álommunkáról és álomcenzúráról, álomfejtésről és hasonlókról, nekünk egy Krúdy Gyula nevű derék magyart megidéző jelenet jut eszünkbe: „hol a régi ország, Szindbád úr?”, kérdi szomorúan a főpincér, s a főhős csak ennyit válaszol: „A lelkekben.”
Nem folytatta az idős gyimesi ember, fölhajtotta az áfonyapálinkáját, és másról kezdett beszélni. Merthogy véget ért a megemlékezés Gyimesbükkön, a messzi-messzi Budapestről érkezett vendég elmondta a magáét, és most igen jó koccintani itt, a kápolna alatt, odafönn a Rákóczi-vár, amarra zubog a Tatros vize, és ha kelet felé intenek az emberek, hozzáteszik: amarra, ott túl a határon, Móduvában…
Pedig hivatalosan távol és közel semmiféle határ nem húzódik errefelé, még megyehatár sem, hiszen már Bákó (Bacau) és nem Hargita (vagy pláne: Csík) megyében volnánk, Gyimesbükköt ravaszul odacsatolták, nehogy már bármiféle analógiák jussanak könnyen valakinek a balga eszébe, ha éppen erre jár.
Pedig eszébe jutnak. Meg még sok minden. Ami el sem felejtődött. És ha a Fennvaló megadta, hogy az emberfia egy ősi Magyarország ősi – ezeréves – keleti határán, nemzettestvérei előtt nyilvánosan megemlékezhet arról a nemzetgyilkossági kísérletről, aminek jelképessé vált összefoglalásképp Trianon a neve – hát úgy van az, miként Tamási írta, midőn hazatér Farkaslakára, s megkérdezi testvérnénjét, előfordult-e, hogy a faluban valaki önkezével vetett volna véget életének – sógora közbeszól: „Bár élni tudjunk, sógor úr! A halálhoz mód kell...!”
Megtanultunk élni, úgy hiszem. És tovább tanulunk. A szerzett joggal pedig – igen! - élni kell. Históriai alapon (is) akár.
Közben persze sok mindenre fel lehet és fel is kell hívni a figyelmet. A reálpolitikára. Az úgynevezett realitásokra. Taktikára és stratégiára. A mindenható, szent érzelmek még szentebb álmaira és a mellettük tornyosuló, szintúgy mindenható ész és értelem magaslataira. Amelyek azonban nem növik túl az álmokat. Sohasem. Mert azok nem hazudnak. Tényleg nem. A legszentebbek meg különösen nem. És ha koccintás előtt azt mondja egy öreg gyimesi magyar itt, a Kárpátok gerincénél – itteni (nagy) iskolánknál a határon –, hogy az álmok most sem hazudnak: innentől kezdve teljesen lényegtelen, hogy ama június 4-e óta 98 vagy 123 vagy akárhány esztendő telt el. Akkor az összetartozás nemcsak ezen a napon élő, ha úgy tetszik, abszolút objektív valóság. Akkor egyek voltunk, egyek vagyunk és egyek leszünk, és akinek ez nem tetszik, igazán tehet (legalább) egy szívességet. Akkor Trianon is legföljebb csak rossz álom lehet egyszer, előbb vagy utóbb. Ami meg az álmokat illeti: Fekete István Tüskevárában Tutajos, álmában visszaidézve a török kori Tüskevárt, ébredés után a maga tizenhárom-tizennégy éves bölcselkedésével azon kezd töprengeni, hogy ugyan mi is az álom voltaképpen, „és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. Az álom is valóság… vagy mi?” Igen, az álom is valóság. De még mennyire. És írjon Freud Zsiga bátyánk akármit és akármennyit álommunkáról és álomcenzúráról, álomfejtésről és hasonlókról, nekünk egy Krúdy Gyula nevű derék magyart megidéző jelenet jut eszünkbe: „hol a régi ország, Szindbád úr?”, kérdi szomorúan a főpincér, s a főhős csak ennyit válaszol: „A lelkekben.”