Az alattomosság kora

Alvó ügynökök, rejtett szervezkedések, önnön létét is tagadó, több mint rejtélyes „globális háttérhatalom”, no meg persze a terrorizmus. Békésen sétáló férfi a zsúfolt utcán vagy téren a másodperc tört része alatt hatalmas detonációt produkál, és szinte elemei-re szétrepült részecskeitől ártatlan, mit sem sejtő embertársak tucatjai maradnak holtan körülötte. Mindez borzalom – de nem a terror, nem az embertelenség tobzódásának borzalma. Nem. Az ember talán legeslegundorítóbb tulajdonságáé annál inkább. Az alattomosságé.

Volt olyan szomszédja a régi, történelmi Magyarországnak, amely a szövetségi rendszereket (később is) úgy váltogatta, mint más rendes ember a zokniját vagy az alsónadrágját. És mosolygott (mosolyog) és barátkozott (barátkozik), közben meg a hátunkba szúrja a kést. Ismerős? A gyilkot ily módon – alattomban – hátunkba szúrók: az alattomosság hétköznapi megjelenési formájának szomszédsági (és egyéb) egyedei.

„Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos” – írta szegény jó József Attila, aki nem ilyennek képzelte a rendet. Ez a rend az alattomosság tobzódásának rendje. A politikában, jó szomszédságban, „a nemzetközi kapcsolatok szintjén” – és a szegény, űzött menekültek összeurópai befogadásának eszement, országon-világon végigsöprő óriáshullámának egészét tekintve is. Ahogyan tálalják, ahogyan művelik, és legfőként: ami az egész „projekt” legbelső, mondhatni, immanens tartalmi lényege. Úgy a leginkább. Korunk az alattomosság kora. A hipokrita szemforgatás, az álszent elhallgatások és a szemrebbenés nélküli, világrekorder hazudozások mögött megbúvó, totális alattomosság korszaka.

Olvasom Michel Houellebecq tavaly nagy port felvert, kitűnő regényét, a Behódolást. A döbbenetes éleslátás és a legjobb francia és világirodalmi hagyományokat örömteli módon folytató írói teljesítmény mögül aztán igazából nem is a prófétikus pontosság vagy a száz százalékig helytálló jellem- és helyzetrajzok összessége, hanem az alattomosság adott megvalósulási variációinak letaglózó panorámája tolul a szemünk elé. Ahogyan – lapítva, orvul – minden „le van vajazva”. Ahogyan a régi francia szellem, ahogyan az európai kultúra, ahogyan a keresztény-nemzeti emberi értékrend fölött a lélekharang megkondíttatik. Ahogyan a kést most a hátunkba vágják. És – nem utolsósorban – amilyen önfeladó és lélekölő hatással mindez jár, amilyen következményei mindennek lehetnek. (Vannak is.)

Alattomosnak lenni jó. Kifizetődő és végtelenül hatékony. Rotterdami Erasmusnak ma nem a balgaság, hanem az alattomosság dicséretét kellene megírnia. És ha mondjuk - csupán nagyon-nagyon kiragadott példák gyanánt - az idestova éppen százéves, 1916-os hitszegő erdélyi román betörésre, a három irányból, ritka elvetemült módon megtámadott 1939-es Lengyelországra, vagy az 1956. november 3-án, szombaton éjjel Tökölön történtekre gondolunk: mintha nem is állt volna egyébből a história, idehaza és odatúl egyaránt.

Mostanra, a 21. század második évtizedének közepén is túl, a helyzet persze jócskán változott. No nem, nem a lényeget – mindössze a módszereket és az expanziós technikát tekintve. Sztálin és Soros hadosztályai között látszólag óriásiak a különbségek. Valójában… az alattomosság az a nagy – mindennél hatalmasabb – összekötő kapocs, amely gigantikus jegykendőként egymásba fonja Dzsugasvili mester és Mr. George (meg a hasonszőrűek) áldásos ténykedését. És aki most felhördülne a mindig segítőkész, hatalmas szívű közép-európai jótékonykodó „gyalázása” olvastán: jusson eszébe, hogy Sztálin is mily édesdeden mosolygott a karjaiban tartott copfos kislányokra, és milyen együttérző jósággal kvaterkázott az elébe terelt jámbor muzsikokkal. (Titóéknak és a spanyol polgárháború harcosainak meg mennyi fegyvert küldött! És a többi, a többi…) Az alattomosság kora a sunyi, sanda rejtőzködés, „globális háttérhatalmak” és repülőtereken békésen csomagokat toló, enyhén borostás, fekete vagy sötétbarna hajú fiatalemberek kora. Mi meg báva bénultságban nézdegélünk körbe-körbe, a rettegés életformánk első számú jellemzőjévé vált, és az álhírek álhíreinek vélt vagy valóságos igazság- vagy hamisságtartalmaival próbáljuk vigasztalgatni-erősítgetni magunkat (ez most igaz vagy kacsa?), fütyörészgetve a nagy összeurópai sötétségben. Nem jut eszünkbe az ősi alapigazság: mindenki ellen a saját fegyverével kell küzdeni. Nemcsak ez a legcélravezetőbb, a leghatékonyabb – ez jószerével az egyetlen, valós reményekkel kecsegtető megoldás is. Alattomosság ellen csak alattomosságot, sunyiság ellen sunyiságot, sanda rejtőzködés ellen ugyanilyet kell bevetni. Hogy „nem megy”? Hogy „nem ilyenek vagyunk”? Muszáj mennie, és ilyennek KELL lennünk, kényszerűen, a szó szoros értelmében életmentő jelleggel. Erős a gyanúm, ezért mondhatta annak idején Jézus, hogy „íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”.

Most mondjam – kétezer éve látszik –, hogy őt igazolta az idő?