Domonkos László

Vélemény és vita

Az a régi Amerika

A régi Amerika, a demokrácia földje, Trump feltámasztani akart álom-Amerikája és a mi egykori ideálunk ezen a ponton találkozik

Régi filmeket nézek mostanában – régi amerikai filmeket. Olyanokat, amelyekhez Hollywoodnak annyi köze van, mint ama bizonyos hajdúnak a harangöntéshez. Még ha netán egy-kettő ott is készült, s a technika is többnyire és nyilván onnan való: szellemükben egészen mások ezek a filmek. Alapvetően. Ezer százalékban.

Úgy és annyira amerikaiak ezek az alkotások, amennyire nagyon is élt és létezett ez az alig kétszázötven-háromszáz esztendős nagy tengerentúli ország egykoron mint – a régi Amerika. Csak azért nem írok „igazit”, mert a régi Amerika egyenlő volt az egyedül létező, valóságos, ha úgy tetszik, hús-vér Amerikával, amelyhez alapító atyák-telepesek, a Mayflower vitorlái, George Washington és a függetlenségi háború, az indiánok kiirtása, Észak Dél ellen, vagyis a polgárháború, a gengszterek és a blues éppúgy hozzá tartozott, mint a Közép-Nyugat szigorú, őskonzervatív puritanizmusa, vagy a Sziklás-hegység és a kanyonok western romantikája. Persze, ez az igazi Amerika sokkal mélyebb és főleg sokkal, de sokkal emberibb-megrázóbb ezeknél a mégiscsak merőben felszínes jellegzetességeknél. A Kallódó emberek, Marylin Monroe bájai és csapnivaló színészi játéka dacára olyan tiszta és mély emberséget mutat föl, mint – talán még annál is megindítóbban – Steinbeck klasszikusa, az Egerek és emberek. De a sort hosszasan lehetne folytatni.
Amerikai – ebben az értelemben írhatnánk csupa nagybetűvel is – az Esőember és a Száll a kakukk fészkére, a Virágot Algernonnak és Az öreg halász és a tenger, a Farkasokkal táncoló és az Akiért a harang szól, Poe Hollója és a Most és mindörökké és az Amerikai tragédia és … nem folytatom. El lehetne borongani azon, ugyan hogyan fér meg ilyen mélységek és ilyen magasságok mellett a totális igénytelenségnek, a bornírt ostobaságnak és a lehető legócskább népbutításnak hol bugyuta, hol vérlázítóan kártékony kultúrmocsok-együttese – de az igazi kérdés nem ez. Hanem a talány: van-e még, s ha igen, merre rejtőzik az a régi Amerika?

Amire jól emlékszünk. A mai középkorúak és idősebbek számára még igenis létezett egy Amerika, amely nemcsak a barbár szovjet-kommunista világ elemi, mindenféle dacból, „csak azért is”-ből, másik végletből táplálkozó opponense, 1945 után, 1956-ban és a hatvanas–hetvenes években a vágyott-irigyelt Nyugat Himalája csúcsa volt, hanem a mi keleti nyomorúságunkból joggal-okkal kinövesztett eszmény, nagy vigasz-ideál is. Egy ország, ahol az emberi jogok a szó szoros és legvalóságosabb értelmében tényleg szentségnek számítottak. Akkor, midőn Európa középső és keleti felében még kiejteni sem volt érdemes (és tanácsos) őket. Egy ország, ahol például egy bírósági tárgyalás menetére vagy a rendőrség és a véle kapcsolatba kerülő egyén viszonylatára a kőbe vésett törvényeknél irgalmatlanabb, rigorózusan betartott előírások vonatkoztak. (Nem használtuk még akkoriban a szót: jogállam, de pontosan tudtuk, mit jelent. Amerikát, úgy nagyjából.)

Ez a régi Amerika, az emberség, a jog, a humanizmus és a demokrácia földje, Trump feltámasztani akart álom-Amerikája és a mi egykori ideálunk itt, ezen a ponton találkozik. Ebben a kézfogásban emberi fajtánk gyarlósága persze szigorúan benne foglaltatik – a már említett nagyszerű emberfajta, az indiánok iszonyatos végzetétől örök jellemhibáinkig. Ám benne van halhatatlan törekvésünk is a jóra, a morál mágnesvonzása – és mindaz, amit az időnként a nagy európai kultúrákkal is vetekedő, azzal időnként teljesen egyenrangú nagy alkotásokat létrehozni képes amerikai szellem kitermelt magából. És a nagy írásművek és a nagy filmek mellett ott az a szemlélet, amit nem csak érdemes és kívánatos – kötelező is feltámasztani. Csak hogy lássuk, mi mindent is tud ez az Amerika: az idehaza méltatlanul kevéssé ismert amerikai esszé egyik mestere, Ralph Waldo Emerson írja: „a világot a jó emberek igazságszeretete tartja fenn (…) legnagyobb magányunkban is mindig akad valaki, aki szellemünket felszabadítja, és csodálatos módon tettre sarkall bennünket. A szeretet hatalma képes arra, hogy a másik ember sorsát hívebben megjósolja, és hősi bátorítással feladatának elvégzésére rászorítsa. Van-e a barátságnak szebb tulajdonsága, mint vonzódása mindahhoz, ami bennünk erény?” És erre rímel, amit a másik jeles esszéista, Archibald McLeish mond az el nem képzelt (a régi, az igazi) Amerikáról: „Őseink el tudták gondolni a szabad emberek kormányát, ezért hát meg is tudták teremteni… fel kell ismernünk a ránk háruló feladatot. És mi nem ismertük fel… Nem tudom elhinni, hogy annyira megváltoztunk volna, hogy csak vitetni akarnánk magunkat az árral, a történelem sodrában… nem adtunk nevet ennek a jövőnek. És az idő rövid.”

Ha az Egyesült Államok új elnöke eljut idáig: hatalmas világnyereségként a régi Amerika lesz újra a mai. Nekünk, vénülő közép-európaiaknak meg bebizonyosodik, hogy tényleg elfáradhat a vész haragja, és egyszer még akár lehet ünnep is a világon.