Vélemény és vita
Az Újság Könyve
Mindent tudok. Ezzel a címmel jelent meg Az Újság című hírlap előfizetői ajándékkönyv–sorozata a két világháború között
S nekem éppen ezzel a „mindent tudok” ígérettel van bajom. Igaz, Kosztolányi is szóvá tette „a perc művészete” feladatairól szóló jegyzetében, hogy amikor az emberek kevesebbet járnak könyvtárba, az újságoknak bizonyos közművelődési szerepet is be kell tölteniük, de hogy mindent tudna az újság és az olvasója? Én már lassan ötven éve folyamatosan tanulok, és így jövök rá, hogy egyre kevesebbet tudok. A mindentudás ígéretével csak az ostobákat lehet elcsábítani.
Jogosnak tűnik a kérdés, hogy akkor miért kell tanulni, olvasni – esetleg nemcsak újságot, hanem irodalmat is? A hosszú válasz helyett most a rövidebbet írom ide. Egyrészt magáért a felfedezés öröméért, aztán kritikai szellemünk fejlesztése végett, hogy jobban el tudjunk igazodni a teremtett világban, lássuk benne a helyünket ég és föld között. Mert bizony, folyton úton vagyunk. A keresztyén tudáskeresés célja Isten, aki maga az „út, igazság és élet”; a keleti filozófia szerint az út célja az út maga.
Kosztolányihoz visszatérve, ő úgy vélte, hogy az igazi újságíró egyszerre tudós és művész: az emberek veséjébe kell látnia, illetve olyan hajlékonynak kell lennie, mint a Barnum-cirkusz kígyótestű nőjének. Számára az újságírás felfedezés és művészet, elengedhetetlen hozzá az analizáló és átélő képesség. Sík Sándor hasonló szerepfelfogást fogalmazott meg a művészről, akinek nem kell mindent átélnie ahhoz, hogy ábrázolhassa. „Embert és életet adhat a regényíró, bűnt és nyomort, gonoszságot és kétségbeesést rajzolhat – és ehhez nem kellett szükségképpen végigmennie az élet minden szennyén. Hősöket és szenteket ábrázolhat, anélkül, hogy maga a szó reális értelmében képes lenne a hősök és szentek légkörében élni.” A publicisztika szépirodalmi feladatát, nívóját, irodalmi igényét csak néhány rövid utalással van helyünk érzékeltetni. Illyés Gyula Kosztolányi Ákombákom című tárcakötetét bevezetve úgy fogalmazott, hogy a „csillogás-versenyben színaranyat” használó publicista-költő hírlapokban napvilágot látott munkái olyan írói alkotások, amelyek „egytől egyig az újságcikk álruhájában jelentek meg”. Kosztolányi pedig így írt 1930-ban, a Műhelytitkok között: „Nem értem, hogy (…) miért ne ömleszthesse bele valaki teljes tehetségét egy újságcikk, egy kabaré-vers, egy operett keretébe, s miért ne alkothasson remeket a festő egy fogpép-reklámban.”
Krúdyt – bevallása szerint – nem érdekelte más az újságból, csak a tárcarovat. Alkotó szövegélményét az ifjúkori publicisztikától kezdve az irodalomban való lét határozta meg, legtöbb kommentárja, jegyzete, regényszereplőinek monológjaként, a szereplő és elbeszélő státuszát egybemosó reflexióként is megállja a helyét. Mikszáth az 1910-es jubileumi díszkiadás előkészületei során azért emelte be az életműbe parlamenti portréit, mert ha Scarron (ez volt az újságírói álneve) „tekintettel volt” Mikszáth Kálmánra, úgy Mikszáth sem feledkezhet meg Scarronról. És Márai Sándor is több alkalommal hangoztatta, hogy nem az eseményt írta meg, hanem azt, amit benne mindenkor kiváltott; illetve álljon itt egy sokat idézett kijelentése: „Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz.”
Mindent tudok? „Nagyképűség” – mondaná Milne (pontosabban a Karinthyk, Frigyes és a testvére, Mici) Fülese, a patakparton nézegetve magát a víztükörben. Füles eredetileg a „patetikus” jelzőt használta saját ábrázatára, ugyanúgy beszélhetünk tehát a szenvedélyes érzelmes, mint a hamisan emelkedett, hatásvadász kifejezésről. A „mindent tudok” kijelentés nem csak nagyképű, hanem tényleg hamis állítás. Ezt mondja magáról a „gugli-generáció” is: miért kell megtanulni, miért elolvasni, ha a világháló úgyis rögtön megadja a választ? Onnan mindent meg lehet tudni. S el is hisznek mindent a kamuhír-gyáraknak. Bármilyen képzelőerő vagy kritika híján, azt ugyanis nem tanulták meg, mert nem olvastak: sem igazat, sem valódit.
Babits „új klasszicizmust” követelt 1925-ben, a Nyugatba írt esszéjében. Soha kínosabb probléma nem volt ugyanis az irodalom aktualitása, mint amikor „a Kor szinte évenként váltja képét s hangulatát”, és mire földolgozódtak, formát öltöttek volna az író lelkében a korszerű mondanivalók: már el is avultak. Nem az elavuló korszerű, hanem az örök emberi elérésére kell tehát törekedni. A kettő között majdnem lehetetlen a kompromisszum, a „korszerű” egyre kevésbé hajlandó elismerni az örök emberit.
Sokan vallják egyébként, hogy ma nem a tárgyi tudással kell gyötörni agysejtjeinket, hanem az információhoz való hozzáférést kell megtanulni. A 18. század közepének is megvolt a maga wikipédiája, úgy hívták, hogy Enciklopédia, abban igyekeztek összegyűjteni mindazt, amit addig a világról tudni lehetett. Lázár Ervinnek is megvolt a saját világhálója, bele is írta a Berzsián és Dideki című meseregényébe. Úgy hívták, hogy Zsebenci Klopédia.
Jogosnak tűnik a kérdés, hogy akkor miért kell tanulni, olvasni – esetleg nemcsak újságot, hanem irodalmat is? A hosszú válasz helyett most a rövidebbet írom ide. Egyrészt magáért a felfedezés öröméért, aztán kritikai szellemünk fejlesztése végett, hogy jobban el tudjunk igazodni a teremtett világban, lássuk benne a helyünket ég és föld között. Mert bizony, folyton úton vagyunk. A keresztyén tudáskeresés célja Isten, aki maga az „út, igazság és élet”; a keleti filozófia szerint az út célja az út maga.
Kosztolányihoz visszatérve, ő úgy vélte, hogy az igazi újságíró egyszerre tudós és művész: az emberek veséjébe kell látnia, illetve olyan hajlékonynak kell lennie, mint a Barnum-cirkusz kígyótestű nőjének. Számára az újságírás felfedezés és művészet, elengedhetetlen hozzá az analizáló és átélő képesség. Sík Sándor hasonló szerepfelfogást fogalmazott meg a művészről, akinek nem kell mindent átélnie ahhoz, hogy ábrázolhassa. „Embert és életet adhat a regényíró, bűnt és nyomort, gonoszságot és kétségbeesést rajzolhat – és ehhez nem kellett szükségképpen végigmennie az élet minden szennyén. Hősöket és szenteket ábrázolhat, anélkül, hogy maga a szó reális értelmében képes lenne a hősök és szentek légkörében élni.” A publicisztika szépirodalmi feladatát, nívóját, irodalmi igényét csak néhány rövid utalással van helyünk érzékeltetni. Illyés Gyula Kosztolányi Ákombákom című tárcakötetét bevezetve úgy fogalmazott, hogy a „csillogás-versenyben színaranyat” használó publicista-költő hírlapokban napvilágot látott munkái olyan írói alkotások, amelyek „egytől egyig az újságcikk álruhájában jelentek meg”. Kosztolányi pedig így írt 1930-ban, a Műhelytitkok között: „Nem értem, hogy (…) miért ne ömleszthesse bele valaki teljes tehetségét egy újságcikk, egy kabaré-vers, egy operett keretébe, s miért ne alkothasson remeket a festő egy fogpép-reklámban.”
Krúdyt – bevallása szerint – nem érdekelte más az újságból, csak a tárcarovat. Alkotó szövegélményét az ifjúkori publicisztikától kezdve az irodalomban való lét határozta meg, legtöbb kommentárja, jegyzete, regényszereplőinek monológjaként, a szereplő és elbeszélő státuszát egybemosó reflexióként is megállja a helyét. Mikszáth az 1910-es jubileumi díszkiadás előkészületei során azért emelte be az életműbe parlamenti portréit, mert ha Scarron (ez volt az újságírói álneve) „tekintettel volt” Mikszáth Kálmánra, úgy Mikszáth sem feledkezhet meg Scarronról. És Márai Sándor is több alkalommal hangoztatta, hogy nem az eseményt írta meg, hanem azt, amit benne mindenkor kiváltott; illetve álljon itt egy sokat idézett kijelentése: „Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz.”
Mindent tudok? „Nagyképűség” – mondaná Milne (pontosabban a Karinthyk, Frigyes és a testvére, Mici) Fülese, a patakparton nézegetve magát a víztükörben. Füles eredetileg a „patetikus” jelzőt használta saját ábrázatára, ugyanúgy beszélhetünk tehát a szenvedélyes érzelmes, mint a hamisan emelkedett, hatásvadász kifejezésről. A „mindent tudok” kijelentés nem csak nagyképű, hanem tényleg hamis állítás. Ezt mondja magáról a „gugli-generáció” is: miért kell megtanulni, miért elolvasni, ha a világháló úgyis rögtön megadja a választ? Onnan mindent meg lehet tudni. S el is hisznek mindent a kamuhír-gyáraknak. Bármilyen képzelőerő vagy kritika híján, azt ugyanis nem tanulták meg, mert nem olvastak: sem igazat, sem valódit.
Babits „új klasszicizmust” követelt 1925-ben, a Nyugatba írt esszéjében. Soha kínosabb probléma nem volt ugyanis az irodalom aktualitása, mint amikor „a Kor szinte évenként váltja képét s hangulatát”, és mire földolgozódtak, formát öltöttek volna az író lelkében a korszerű mondanivalók: már el is avultak. Nem az elavuló korszerű, hanem az örök emberi elérésére kell tehát törekedni. A kettő között majdnem lehetetlen a kompromisszum, a „korszerű” egyre kevésbé hajlandó elismerni az örök emberit.
Sokan vallják egyébként, hogy ma nem a tárgyi tudással kell gyötörni agysejtjeinket, hanem az információhoz való hozzáférést kell megtanulni. A 18. század közepének is megvolt a maga wikipédiája, úgy hívták, hogy Enciklopédia, abban igyekeztek összegyűjteni mindazt, amit addig a világról tudni lehetett. Lázár Ervinnek is megvolt a saját világhálója, bele is írta a Berzsián és Dideki című meseregényébe. Úgy hívták, hogy Zsebenci Klopédia.