Vélemény és vita
Az „Ezüsthalott” Könyve
Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy halottak napja táján eszünkbe jut a Halottak Könyvének ötlete – s már sorakoznak is a cédulákon az egyiptomi piramis- és koporsószövegekre vonatkozó jegyzetek
A halállal és túlvilággal kapcsolatos útmutatásokat előbb a sírkamrák falára és a szarkofágokra írták, majd a síremlékekre és a múmiaformájú koporsókra, később ezeknek a szövegeknek a gyűjteményét papirusztekercseken helyezték az elhunyt mellé.
A túlvilági kalauz első szövegét a Kr. e. 1500-as évekből ismerjük, a leghosszabb papirusz negyvenegy méteres. Imák, varázsformulák, tanácsok segítették az elhunytat a túlvilágon való eligazodásban, hogy minél hamarabb kiléphessen a Fénybe, Ozirisz birodalmába. Mielőtt tovább szemelgetném az adatokat, belátom, hogy nem vagyok egyiptomi szakértő. Kicsit elcsábulok a folklórtörténet felé, hiszen az európai parasztkultúrák népi hiedelemvilágának számos kultusza is a másvilággal való kapcsolatteremtést szolgálta.
A halott mellé azért helyeztek használati tárgyakat és ételeket, hogy az a túlvilágon se szenvedjen hiányt. Természetesen a keresztyének a bibliakövetéssel és a megváltástannal vagy szakrális szertartásokkal készültek az örök életre, a Krisztusban való feltámadásra, a népi szakralitás legtöbb, tartalmilag fokozatosan kiüresedő mágikus eljárása és tárgya azonban nemcsak a halott, hanem az élő érdekeit is nézte.
A halottat tisztelet és félelem övezte: el kell látni a neki járó dolgokkal, de a visszajárását meg kell akadályozni; a halál megkönnyítése érdekében sok helyen szentelt gyertyát adtak a halott kezébe. A tükör például „halottlátó”, illetve jövőlátó tárgy, a tükörben a földi élet fordított képeként jelenik meg a túlvilág, és foglyul ejti azt, aki belenéz. A halottas házban ezért nemcsak az ablakot nyitották ki és az órát állították meg, hanem letakarták a tükröt, nehogy benne rekedjen a halott lelke. Ám amikor az élők a jövőt tudakolták a halottól, sokszor ehhez is tükröt használtak.
A halállal kapcsolatos szokások sora is szinte végeláthatatlan, kultúrkörönként váltakozik, ezért inkább az irodalmat hívom segítségül. Nem mintha bármivel is könnyebb lenne a dolgunk, hiszen az irodalom két állandó témája a szerelem és a halál.
Nem is készítek még csak véletlenszerű listát sem a halál irodalmáról, inkább arra adok magyarázatot, hogy miért éppen ezüstből van ez a halott, akiről most írunk. „Mit érne azonban mindez, ha nem Nagy László, a Darázskirály, nem Nagy László, az Ezüsthalott, nem Nagy László, a csodafiú szarvas világítaná be gyújtatlan gyertyával, töltené be égen-földön visszhangzó igéjével ezt a képekből és szavakból fölépített emlékművet?” – Így fejezi be Tornai József az Ismeritek Nagy Lászlót? című esszéjét, melyet a Versben bujdosó címmel 1983-ban készült 80 képes életrajzi diafilm apropóján írt, magától is azt kérdezve, hogy ismeri-e a költőt.
Egyik hűséges olvasóm szóvá tette, hogy a Király Könyvébe miért nem került bele a ’70-es évek közérzetéről is tanúskodó hosszúvers, a Szederkirály; a Vakok Könyvéből miért hiányzik a Műtét Anyánk szemén című Nagy László-vers. „Szemednek iriszében sík arany / székecskén üldögélek” – írja itt, az egyik leggyakoribb jelző Nagy Lászlónál mégis az ezüst. Az ökrök csurgó nyála „színezüst szakáll”; a nyárfák „ezüstvitézek”; „ezüst bokrétám puha pókfonál”; ezüst lapályból „ágaskodik a kórság bokra”; „ezüst félhold / hirdeti a pogányságot”; és „Kék homályban ezüstnyárfák, / felragyogó ezüstmáglyák, / hajladozva sustorogják: / így rohannak, akik árvák”. Ha jön a világba fagyhalált nemző vadkan, a január királya, „dideregnek / ezüstcsillagos kökényszemek”; a szívekben járó „ördögi kések” tél közeledtén vérünkbe sajognak, s a rózsabokornak is éreznie kell a rettenetet, hogy „forgunk a mérges ezüstben”. A leköpöttek sóhajából földereng a tükörmotívum is: „A nyárfa árnya törpe már, / ezüst-tükör a sok levél, / alélva száll a nagy madár, / a szárnya-vége földet ér.”
S Nagy László ezüstköltészetében ott sorakozik még sok-sok megrendítő kép: ezüstben zokogó nyárfa, ezüsthajszál, ezüstförgeteg, ezüstpatkó, ezüsthabok, ezüstszéna, ezüstszekér. Egymáshoz rímelnek az évek, évtizedek távolából az ezüstpalást és ezüstös rozs képei, az ezüstlő rozmaringszálak és az ezüstbetű-hemzsegés, az édes szülőket idéző, ezüstpapírból hajtogatott „angyalka-fejes-szárnyak”. Nyersen ezüst, lengedező árvalányhaj, ezüstvíz és tiszta ezüstfény, hópénz-ezüst és mátka-ezüst, ezüstfiú, ezüstkatona, vadezüst cimbalom, lágyezüst-ajkú imázó, ezüstseb és ezüstmaszk meg ezüstkéz az ezüst inkarnációban.
Az ezüst nem más, mint a tükör – az első tükrök is fényesre csiszolt ezüstlemezek voltak. S végére járva az Ezüsthalott könyvéhez írt jegyzeteknek, mind nyilvánvalóbb, hogy telitalálat Tornai József jelzője. Nagy László költészetét okkal nevezhetnénk tükörköltészetnek. Megszólal benne a szépség és rettenet ölelte igazság. De nem kell félni, hogy belenézzünk. Nem kell félni, hogy megláthatjuk benne önmagunkat.
A túlvilági kalauz első szövegét a Kr. e. 1500-as évekből ismerjük, a leghosszabb papirusz negyvenegy méteres. Imák, varázsformulák, tanácsok segítették az elhunytat a túlvilágon való eligazodásban, hogy minél hamarabb kiléphessen a Fénybe, Ozirisz birodalmába. Mielőtt tovább szemelgetném az adatokat, belátom, hogy nem vagyok egyiptomi szakértő. Kicsit elcsábulok a folklórtörténet felé, hiszen az európai parasztkultúrák népi hiedelemvilágának számos kultusza is a másvilággal való kapcsolatteremtést szolgálta.
A halott mellé azért helyeztek használati tárgyakat és ételeket, hogy az a túlvilágon se szenvedjen hiányt. Természetesen a keresztyének a bibliakövetéssel és a megváltástannal vagy szakrális szertartásokkal készültek az örök életre, a Krisztusban való feltámadásra, a népi szakralitás legtöbb, tartalmilag fokozatosan kiüresedő mágikus eljárása és tárgya azonban nemcsak a halott, hanem az élő érdekeit is nézte.
A halottat tisztelet és félelem övezte: el kell látni a neki járó dolgokkal, de a visszajárását meg kell akadályozni; a halál megkönnyítése érdekében sok helyen szentelt gyertyát adtak a halott kezébe. A tükör például „halottlátó”, illetve jövőlátó tárgy, a tükörben a földi élet fordított képeként jelenik meg a túlvilág, és foglyul ejti azt, aki belenéz. A halottas házban ezért nemcsak az ablakot nyitották ki és az órát állították meg, hanem letakarták a tükröt, nehogy benne rekedjen a halott lelke. Ám amikor az élők a jövőt tudakolták a halottól, sokszor ehhez is tükröt használtak.
A halállal kapcsolatos szokások sora is szinte végeláthatatlan, kultúrkörönként váltakozik, ezért inkább az irodalmat hívom segítségül. Nem mintha bármivel is könnyebb lenne a dolgunk, hiszen az irodalom két állandó témája a szerelem és a halál.
Nem is készítek még csak véletlenszerű listát sem a halál irodalmáról, inkább arra adok magyarázatot, hogy miért éppen ezüstből van ez a halott, akiről most írunk. „Mit érne azonban mindez, ha nem Nagy László, a Darázskirály, nem Nagy László, az Ezüsthalott, nem Nagy László, a csodafiú szarvas világítaná be gyújtatlan gyertyával, töltené be égen-földön visszhangzó igéjével ezt a képekből és szavakból fölépített emlékművet?” – Így fejezi be Tornai József az Ismeritek Nagy Lászlót? című esszéjét, melyet a Versben bujdosó címmel 1983-ban készült 80 képes életrajzi diafilm apropóján írt, magától is azt kérdezve, hogy ismeri-e a költőt.
Egyik hűséges olvasóm szóvá tette, hogy a Király Könyvébe miért nem került bele a ’70-es évek közérzetéről is tanúskodó hosszúvers, a Szederkirály; a Vakok Könyvéből miért hiányzik a Műtét Anyánk szemén című Nagy László-vers. „Szemednek iriszében sík arany / székecskén üldögélek” – írja itt, az egyik leggyakoribb jelző Nagy Lászlónál mégis az ezüst. Az ökrök csurgó nyála „színezüst szakáll”; a nyárfák „ezüstvitézek”; „ezüst bokrétám puha pókfonál”; ezüst lapályból „ágaskodik a kórság bokra”; „ezüst félhold / hirdeti a pogányságot”; és „Kék homályban ezüstnyárfák, / felragyogó ezüstmáglyák, / hajladozva sustorogják: / így rohannak, akik árvák”. Ha jön a világba fagyhalált nemző vadkan, a január királya, „dideregnek / ezüstcsillagos kökényszemek”; a szívekben járó „ördögi kések” tél közeledtén vérünkbe sajognak, s a rózsabokornak is éreznie kell a rettenetet, hogy „forgunk a mérges ezüstben”. A leköpöttek sóhajából földereng a tükörmotívum is: „A nyárfa árnya törpe már, / ezüst-tükör a sok levél, / alélva száll a nagy madár, / a szárnya-vége földet ér.”
S Nagy László ezüstköltészetében ott sorakozik még sok-sok megrendítő kép: ezüstben zokogó nyárfa, ezüsthajszál, ezüstförgeteg, ezüstpatkó, ezüsthabok, ezüstszéna, ezüstszekér. Egymáshoz rímelnek az évek, évtizedek távolából az ezüstpalást és ezüstös rozs képei, az ezüstlő rozmaringszálak és az ezüstbetű-hemzsegés, az édes szülőket idéző, ezüstpapírból hajtogatott „angyalka-fejes-szárnyak”. Nyersen ezüst, lengedező árvalányhaj, ezüstvíz és tiszta ezüstfény, hópénz-ezüst és mátka-ezüst, ezüstfiú, ezüstkatona, vadezüst cimbalom, lágyezüst-ajkú imázó, ezüstseb és ezüstmaszk meg ezüstkéz az ezüst inkarnációban.
Az ezüst nem más, mint a tükör – az első tükrök is fényesre csiszolt ezüstlemezek voltak. S végére járva az Ezüsthalott könyvéhez írt jegyzeteknek, mind nyilvánvalóbb, hogy telitalálat Tornai József jelzője. Nagy László költészetét okkal nevezhetnénk tükörköltészetnek. Megszólal benne a szépség és rettenet ölelte igazság. De nem kell félni, hogy belenézzünk. Nem kell félni, hogy megláthatjuk benne önmagunkat.