Az Értelem Könyve

Európa látszatszabadságban elcsökevényesedett velejű részéről hallva a híreket, erősen kerülget a döntés kényszere: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát”. Hírek helyett verseket olvasok, lévén minden nap a Költészet Napja, nem kell várni áprilisig. S ha József Attilát idéztem, hozzá is teszem: a költő nem kér a „mesterséges mennyországokból” s mindabból, ami ki van szolgáltatva a köznapi múlandóságának.

Az Értelem Könyvéhez keressük a kulcsszavakat. Bizony, nem azok között kell kutatnunk, melyek Brüsszelből és a balliberális „elittől” áradnak. Nem hiszem, hogy az ész nélküli mámor – vagy mint Ady írja Hideg május című versében („Olyan ész nélkül, olyan szabadon…”) – adná meg a szabadságot. A fizikai ösztönök kielégítésére a kocsma hivatott, s ilyen hely lesz Európa is, ha nem vigyázunk. Ezzel szemben áll az értelem és a transzcendencia, az egyetlen rációként felfogott Istenhit – de már beérjük egy racionálisan bizakodva megtervezett nemzeti jövőképpel is.

József Attila Ars poeticájában a szabad és a szolga úgy áll egymással szemben, mint az eszes és az ostoba. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad” – szólal meg a vers riadójelző csengője. Meg kell értenünk saját létezésünk egyetemes összefüggéseit – de már beérnénk azzal is, ha megértenénk, hogy hiába ehetünk, ihatunk, alhatunk, ha más „öleli” majd asszonyainkat és lányainkat. „Nincs alku”. „Levegőt!” kérünk mi is, mint a költő: „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat”.

Az Értelmet keressük, s belelapozunk közben Weöres Sándor Téma és variációk című versébe, amely különleges játék a nyelvvel. A szövegtéma az első mondatban olvasható: „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.” Ezt követik a variációk, összesen tizenegy. Látszólag nincs semmi értelme, hasonlóan az alaptémát variáló „zenei fogantatású” Weöres-versekhez.

A Tizenkettedik szimfóniában pedig csak egyetlen téma van: „alma ring az ágon”. Álljon itt ebből is egy részlet: „alma ágon / alma ring az ágon alma / piros alma ring az ágon / alma ring a / lombos ágon / gömbölyű alma / ring a ring a / gömbölyű piros alma ring a lombos ágon / alma kerek / piros alma / zöld lombban”. Ráadásul Weöres gyakran használt kitalált szavakat, halandzsát is a verseiben. Domokos Mátyásnak kifejtette, hogy ezek a szavak „szótárilag” ugyan nem léteznek, „de a hangzásuk olyan, hogy következtetni tudunk arra, hogy milyen jelentést hordoznak”.

A Táncdal című vers halandzsa kifejezései és azok variációi az értelemfölötti, a misztikus rétegbe hatolnak. A kísérlet eredménye azonban meglehetősen bizonytalan, mert egyedül a szintén értelmetlennek tetsző „panyigai” szóban rejlő személynév köti a szöveget a valósághoz”: „kotta kudora panyigai / kudora kotta ü / kotta panyigai kudora / panyigai kotta ü”. Ez a kísérletsorozat arról is meggyőzte a költőt, hogy a jó értelmetlen vers sose érthetetlen, míg az érthetetlen versnek soha sincsen értelme. Weöres kommentárjában ez így hangzik: a szövegek „ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít”.

Némi halk képzettársítással azt is mondhatnánk: aki nem érti, miért kell saját magunknak gondoskodni saját jövőnkről, talán azt sem érti, miért rejtőzhet muzsika a „magyar gyerekek” sírásában és nevetésében. Képtelen a „felemelkedésre”, átalakulása pedig éppen az ellenkezője annak, amire a költészet hívna. Vagy mint Márai Sándor írja az Ég és föld egyik jegyzetében: „a versnek nem elsőrendű tartalma az értelemmel megközelíthető értelmesség, a versnek nem tartalma a célszerű, fennkölt, sem a magvas, a versnek egyetlen értelme van, az, hogy üzenet, álomkép, valami tündéri és félelmes, az, hogy egyszerre szívdobbanás és látomás, emlékezés és remegés. […] A nagy versek szavai egyszerűek, mint a víz, s ugyanolyan mélyek és céltalanul értelmetlenek.”

Az Értelem Könyvét sem lehet megírni – nem beszélve a mesterséges intelligenciáról –, de a cédulák közé még odakerül Nemes Nagy Ágnes, akinek az értelem szintén végső menedéke volt. Azt nyilatkozta 1967-ben, hogy a vers „a gondolkodás szenvedélyét” rögzíti képbe, látomásba, mítoszba. Az „értelem atmoszféráját” ölti maga köré, szuggerál; „a versben nincs gondolatmenet indulatmenet nélkül”. Ez az indulatmenet figyelhető meg nemcsak József Attilánál, hanem a Weöres-életműben is.

Nagy ívű gondolati költemények váltakoznak a nyelvi és formajátékokkal, amelyek mögött mindig földobban valami nagy titok szférikus hangja, amit az értelem belátni még nem, csak sejteni képes.