Az Emberhit Könyve

Másfél hónappal a német kapituláció után. Hiszek az emberben – ez volt a cikk címe. Most vajon mit írna? Azért kell Európa felének elrothadni, mert a Nyugat elhiszi, hogy az iszlám nem fogja meghódítani a világot? Hogy a láthatatlan királyok zsoldosainak szabad azt tenniük, amit akarnak, kizárólag azért, mert a gazdának úgy tetszik? Odaírná-e még a cikk fölé, hogy „Hiszek az emberben?” Móra előbb nem a hitről beszélt – „hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén” –, hanem a szabadságról, a „háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermekéről”.

Háború van ma is. Kenneth Clark Nézeteim a civilizációról című könyvében a 19. századi angol esztéta és társadalomfilozófus, John Ruskin gondolatát idézte, amely szerint a nagy nemzetek három könyvben írják az önéletrajzukat: tetteik, szavaik és művészetük könyvében. Egyik könyv sem érthető meg a másik kettő ismerete nélkül. A tetteik könyvében elsősorban a hadviselésüket írják meg a nemzetek, a szavaik köny­vében a gondolkodásuk, filozófiá­juk, vallásuk története követhető nyomon. A hadviselés mikéntje összefügg a nemzet erkölcsével és vallási rendszerével, de még a művészetük is ehhez az értékrendhez alkalmazkodik.

A civilizáció vagy a civilizáló korszak mindenütt a vitalitásra támaszkodott, az összeomlás oka pedig a kimerültség. A civilizáció ugyanis energia – a fennmaradás legfőbb biztosítéka a sikeres hadviselés. Aki elbukik a háborúban, az nemcsak a területeit veszíti el, de az identitását is, ha nem tudja megtartani az eszményeit. Ez adja a legfőbb erőtartalékát: az állandóságérzetet. Ezt az érzetet legkönnyebben a félelem támadja meg, ez vezet a kimerültséghez. S ez a terror lényege is: nem a közvetlen pusztítás, hanem a félelemérzet állandósítása. Nincs szabadság, ha az ember fél. Meg tudná-e valaki mondani, hogy mi a németek vagy a franciák, a spanyolok és a svédek eszménye?

Móra a kőkor szabadságának nevezte a „mindenki háborúját mindenki ellen”, amely az emberiség atomizálásához, a társadalom darabokra hullásához, a kultúra vadonná válásához vezet – „ahol üvöltő farkasok marcangolják egymást”. Olybá tűnik, mintha az Európai Parlament jelent volna meg lelki szemei előtt. Mert a szabadság lényegét így foglalta össze: „Szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömöt.” Tudja ugyan, hogy bokrétás kalappal nem illik a halottas házba menni, de azt is tudja, hogy a kálvária sok stációja vár még reánk. S annak a generációnak kell végigjárnia ezt, amely semmit nem tesz a háború megállítása ellen.

A magyar álláspontot sokan jelölik a „háborús” címkével. Legyen. Mondván, hogy harcot hirdetünk. Fölöttébb veszélyes azonban az agressziót és inváziót összekeverni a honvédelemmel. Lapozzuk csak föl Móra Ferenc százéves vezércikkét! Lesznek itt még földrengések és lávaömlések; sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat; saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben – fojtogatja az író hitét a látomás. Mégis abban az erőben hisz, amely „a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet” formál. Hisz a cselekvő emberi jóakaratban. Tehát az Emberhit Könyvében párhuzamos fejezetet alkot a jóakarat és a saját, teremtő szabadságunkhoz való jog.

Hogy a nemzeti autonómiánk akadályozná a humanitást? Karácsony idején különösen aktuális felidézni a szír pátriárka közelmúltban mondott szavait. Modellértékű, ahogy Magyarország az üldözött keresztényeket védi. Beszálltunk a háborúba. Ki az a józan ember, akinek a legfőbb vágya, hogy üldözött legyen?! Vagy elfelejtettük a Himnusz sorait? Ha igen, nem árt felidézni e sorokat: „Bújt az üldözött ’s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szertenézett és nem lelé / Honját a’ hazában.” De a szintén a herderi nemzethalál gondolatára reflektáló Szózat is segítheti a rádöbbenést: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / népek veszik körűl”. Erre válaszolt Kölcsey a Zrínyi második énekével: „Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, / És marja, rágja kebelét. / A méreg ég, és ömlik mély sebére, / S ő védtelen küzd egyedűl”; a vers végén pedig: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”. – Vajon nem látjuk Európát éppen elsüllyedni? Nem látjuk a vad csoportot, „mely rá dühödve támad”?   

Móra Ferenc karácsonyi vezércikkében tagadta, hogy igaz volna a bibliai példázat a leomlott babiloni toronyról: „a torony áll, a torony épül”. Valóban épül. S benne olyan nyelveken beszélnek, amelyek nincsenek az unió hivatalos nyelvei közt.

Ez még nem baj. Csakhogy az emberekbe vetett hit akkor volna szép, ha az isteneik nem állnának egymással harcban.